Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!
„Dr. Quinn Cantrell, a jóképű
és sikeres orvos szomorú apropóból tér vissza az álmos kisvárosba, ahol
született: meghalt a nagymamája. A férfit és öt testvérét messzire sodorta
egymástól az élet és a családi tragédiák, most azonban együtt kell
megbirkózniuk nagyanyjuk hagyatékával: a panzióval, egy alomnyi kiskutyával és
a tetemes tartozással. A testvérek vérmérsékletüktől függően más-más érzésekkel
fogadják a nem kívánt örökséget Quinn kelletlenül veszi tudomásul, hogy egy
időre fel kell függesztenie nagyvárosi életét, hogy kibogozza a szálakat: nem
csupán a tartozás okát, hanem saját, borongós múltja kísértő emlékeit is. Nikki
Brockington, a panzió megbízott vezetője gyerekkorában reménytelenül szerelmes
volt a férfiba. Most, hogy annyi idő után újra látja, ismét feléled benne az
érzés, ám igyekszik elhessegetni azt. Nem szeretne újabb csalódást átélni, és a
szerelem egyébként sem fér az ő kényelmes és érzelmileg biztonságos életébe. De
vajon parancsolhat a szívének? És milyen esélyekkel indulhat a befutott,
nagyvárosi orvos és a szegény, kisvárosi lány románca?
Lacey Baker amerikai írónő
mesteri, helyenként pikáns sorai lebilincselő módon idézik meg a kisvárosi élet
minden báját a kisvárosét, ahol még történhetnek csodák.
A Hazatérés az első sweetlandi
regénye, a testvérek története folytatódik.”
A könyvet kiadta a General
Press kiadó 2014-ben.
Fordította: Burai Petra
Szerkesztette: Papp Ildikó
Borítótervet készítette: Kiss
Gergely
Oldalszám: 392.
ISBN: 978-963-643-556-1
 |
| amerikai borító |
Először is szeretném kiemelni,
hogy már volt szerencsém rengeteg General Press kiadós könyvet elolvasni (és
még várólistán van legalább ugyanannyi), és határozottan szerettem azokat a
könyveket. Karen Hawkins könyveiért például odavoltam, mert nem csak a
történetet, de a borítót is a letisztult elegancia jellemezte. Amikor elmentem
a könyvesboltba, már megvolt az elképzelésem, hogy mely könyvet hozzam haza, ám
természetesen (nálam ez már megszokott) az nem volt meg a boltban, így jobban
szét kellett néznem, hogy biztos olyat válasszak, ami érdekel. Így esett a
választásom a Hazatérésre. Egyrészt tetszett a cím, másrészt a fülszöveg is
elég figyelemfelkeltő volt, hisz’ nem ígért mást, csak egy könnyed romantikust,
amire akkor épp úgy éreztem szükségem van, ráadásul beleszerettem a borítóba.
Ez van. Talán ha nem látom meg a kutyás borítót, amin egy gyönyörű barna kutya
van, nagy szomorú tekintettel, talán el is siklok felette. Aztán persze
megláttam a kiadót, és eldőlt, mosolyogva ment a kosárba. Aztán végül nem
kezdtem bele. Nem tudom miért. Felkerült a polcra, és azóta csak halogattam a
könyv elkezdését. A minap viszont újra a könyvesboltban jártam, ismét megláttam
egy kutyás borítót, ami iránt szintén nagy volt a szerelem, ismerős volt az író
neve, de hirtelen nem tudtam hova tenni, viszont abban biztos voltam, hogy ez
nincs meg, úgyhogy hazahoztam. Majd rájöttem, hogy a Hazatérés folytatását
hoztam el anélkül, hogy tudtam volna. Ez pedig számomra égi jel volt, hogy
gyorsan kezdjem el olvasni, ha már másodszor is érzésből elhoztam egy könyvet.
Persze utánanéztem a neten, hogy mi a helyzet ezzel a sorozattal. Döbbenten
tapasztaltam, hogy az olvasottsága idehaza eléggé szerény, illetve a molyon
legalábbis alig értékelték. Ez érdekessé tette, úgyhogy még inkább úgy
gondoltam, ideje belevágni.
Mit is tudhatunk az írónőről?
(http://www.laceybakerbooks.com/)
Amerikai, férjével és három
gyermekével él. Már középiskolában elkezdett írni, és imádja a régi filmeket.
Nagyon különleges szerepet tölt be az életében a Sweetland romantikus sorozat.
A könyv, rögtön az elején
(első lapon) egy Reményik Sándor idézettel indít, ami számomra nagyon
megtetszett.
„Minden lélekben van egy kis
szivárvány…”
Az első fejezetben
megismerkedhetett az olvasó Nikki Brockingtonnal, Quinn, Michelle és Raine
Cantrellel, Sylvester Bynummal, és Hoover Kinggel. Hoover egy kellemetlen alak,
aki a temetés után jól betintázott, és kikezdett Nikkivel.
A második fejezetben viszont
felbukkant a többi Cantrell is. Savannah, Preston és Parker. Hat unoka, akik
közül öten utálták azt a kisvárost, amit a nagyanyjuk annyira szeretett.
Meg kell hagyni, Mary Janet
Cantrell nagyi jól végrendelkezett. Magam elé képzeltem a döbbent képeket, és
nagyot nevettem. Egyrészt ami várható volt, az unokáira hagyta az Ezüstkanál
panziót, ugyanakkor meglepetésükre mindegyikük kapott egy (illetve volt, aki
kettő) labrador kutyát is.
„ – „Továbbá az unokáimra
hagyom az alábbiakat” – folytatta Creed a végrendelet felolvasását. – „Mary
Michelle-re Ms. Cleót és Lilyt.”
Sylvester a nagyobb kutyát
Michelle-hez vezette és átadta neki a pórázt. A nő benyúlt a dobozba és néhány
pillanatnyi keresgélés után kivette a nagyobb kutyához leginkább hasonló
kölyköt. Michelle-hez lépett és az ölébe tette a kiskutyát.
Creed tovább olvasott. – „Raine-re
Lokit, Savannah-ra Micah-t, Prestonra Cocót, Parkerre pedig Rufust.”
Miközben az ügyvéd a
végrendeletet olvasta, Quinn minden észérv ellenére abban reménykedett, hogy a
doboz kiürül, mire az ő neve is sorra kerül. Nem volt szerencséje.
- „Quinnre pedig szeretett
Édes Diximet.”
Az ölébe landoló kölyökkutya
olyan gyorsan ugrott le onnan, mintha az életét féltette volna. A mancsaira
esett, pár másodpercig körbe-körbe táncolt, majd a hátsójára pottyant, mintha
kifogyott volna a lehetőségekből.”
Nos, erre a részre különösen
figyeltem, mert érdekelt, hogy ki hogy reagál a kutyákra, és talán pont ezért
szúrt szemet az első hiba a megfogalmazásban. Nem tudom, hogy fordítási vagy az
írónő maga is így írta meg, de zavaró. Mert ugye arról volt szó a fentebbi idézetben,
hogy Sylvester odavezeti Ms. Cleót Michelle-hez, majd a „nő belenyúl a
dobozba”, és belepottyantja Michelle ölébe a Lilyt. Viszont Sylvester férfi és
nem nő. Szóval itt volt egy aprócska képzavar. Esetleg Nikki volt, aki benyúlt
a dobozba és adta oda Michelle-nek a kutyust? Ha igen, akkor miért nem ezt
írta?
Aztán a 37. oldalon fajtiszta
volt írva. Nos ha pontosan akarunk fogalmazni, akkor a kutya nem fajtiszta,
hanem fajtatiszta.
93. oldalon egy újabb „butaságot”
adtak az egyik karakter szájába, ugyanis az volt írva, hogy amikor kibújt a
kiskutya, nyitva volt a szeme. Nos, köztudott, hogy a kutyáknak 10-15 naposan
nyílik csak ki a szemük, a születésük pillanatában még nem látnak, hallani se
nagyon, és a szaglásuk is tompa még.
114. oldal: „Te pedig, kis
korcs, veszel nekem egy új pár szandált!” <- Egyedül nekem furcsa ez a
mondat?
Elég sokszor csapongott a
történet, és nem volt túl könnyű újra felvenni a fonalat, mert zavaró volt a
csapongás. A szereplőkről túl sok infót nem kaptunk, s meg kell mondanom, hogy
egészen a kötet feléig nem is kedveltem a Cantrell család tagjait, kivételt
képez ez alól Michelle, aki már az elején a szívembe lopta magát, és nem csak azért, mert imádta a nagyanyját, a panziót, a kutyákat és tudott is főzni, sütni, hanem igazán szenvedélyesen tyúkanyó stílusban próbálta igazgatni a családot, és mindent ami körülvette.
A többiek
viszont az elején nagyon ellenszenvesek voltak. Aztán amikor Nikki bajba
került, Parker és Preston is belépett a kedvelhető karakterek sorába, Quinn
viszont még a hezitálós csoportot erősítette. Aztán sűrűsödni kezdtek az
események, és kezdett összeállni a történet.
Megkedveltem a szereplőket,
bár Savannah-nál még éreztem valami negatív rezgést, gondolom majd a következő
kötetekben az ő múltjára, keserűségére is fény derül majd. Őszintén szólva egy
könnyed romantikusra számítottam, ehelyett minden volt, csak az nem. Egyelőre
még vegyesek az érzéseim. Egyrészt jó maga a történet mondanivalója, másrészt
viszont kicsivel több figyelmességgel jobbá lehetett volna tenni ezt a
történetet. Na de majd meglátjuk, hogy mire számíthatunk a második kötettől.
Mindenesetre a kutyák sokat
javítottak a dolgokon, a Cantrell ikrek pedig igencsak szimpatikusak lettek
számomra, így határozottan várom az ő történetüket.
Pontozás: 10/6
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése