Vavyan Fable: Holt volt, holt nem volt… (Banyamese)

„Antidepresszáns, immunerősítő. 

Adagolás: igény szerint.

Mellékhatások: gyakori röhögőgörcs, szívtáji felmelegedés, néha pityergés. 
Hatóanyagok: humor, szeretet, szerelem, akció, őszinteség, tisztaság.

Vigyázat, ez egy Banyamese! Humort, varázslatot, hamisítatlan Fable-t, nyomokban vasreszeléket tartalmaz.”

Megjelent a Fabyen kiadó gondozásában 2014-ben.

ISBN: 978-963-930-054-5

Oldalszám: 504

Megjelenés óta ott csücsült Meseanyó újabb fantasy regénye a polcomon, de eddig nem igazán jutott rá „idő”, bár a legújabb regényét a teljes Vis Major és Halkirálynő sorozattal már újraolvastam. Igazság szerint kicsit tartottam ettől a kötettől, mert a fantasy terén igen magas mércét állított saját magának, amikor megírta az Álomhajszát és a Tündértáncot. Nekem személyes kedvenceim, úgyhogy reméltem, újra nagyot alkotott.

Már az első oldalak bizonyították, hogy nem fogok unatkozni. Könnyesre nevettem magam, ráadásul mindezt egy parkoló autóban. Csendes magányomban várakoztam az anyósülésen, elővettem hát eme remek irományt, s bár számítottam arra, hogy jócskán fogok nevetni a történet folyamán – amire kellőképp fel is hívták a figyelmet a könyv hátoldalán – arra azért nem számítottam, hogy ez már a tizenegyedik oldalon kezdetét veszi.

Névalkotásban megint jeleskedett a mi igen nagyra tartott írónőnk, ugyanis a főszereplő úrnak bőven adott. Mire végig olvastam, ismét könnyeztem a nevetéstől.

Casablanca Biscaya Cavall Conamore Dharma El Aziz Gnoma Maha Nemesis Sangraall Vadzsra Glock, kinek beceneve csak Zsömönfu. Az isteni pasiról tudni kell még azon kívül, hogy rengeteg nevet kapott drága szülőanyjától – amit szerintem nem köszönt meg – az, hogy mogyorós csoki színű haja van, magas termetű, szolidan izmos, arcformája hosszúdad, borostás, szeme „zavarbaejtően kék vagy inkább kékesszürke, esetleg szürkészöld, zöldeskék, netán mindezek együtt; íriszén sötét szegély futott körbe, az esztétikai hatást fokozandó”. Álla széles és makacsságot sugallt, ám a szélességen finomítottak azok a bizonyos gödröcskék, amik annyira jól tudnak állni egy férfinak. Ráadásul, ahogy a történet elején megtudja az olvasó, a pacáknak erogénes hangja van.

„…fülbe-agyba, szoknya alá lopakodó, borzongatóan hajlékony, játszi hang”

Pár oldallal később:

„A férfi kuncogott. Ez a hangadása is gerincvelőig hatolt, ha nem is kéjes, de taglózóan pikáns érzést keltve. A szerelem első látásra frázis helyett a szexdüh első hallásra nevezet illett volna rá. A hang, amelynek gazdájával akár láthatatlanul is megérné ágyba zuhanni. Vagy kizárólag láthatatlanul.”

 Főhősnőnk Samira Empress csinos, hosszú „vörösbarna” hajú hölgy, zöld macskaszemmel, formás testtel. Vagány, profi a közelharcban és a szájkaratéban is. Szövegezésétől egyfolytában kacarásztam, mint aki valami bogyót szedett. Nagy valószínűséggel nem keltettem túlságosan épelméjű ember benyomását.

A cselekmények fordulatosak voltak, volt itt minden, amire csak az olvasó vágyhatott. Nevetés, sírás, sírva nevetés, romantikázás, akciók, gyilkosság, szellemek, anyósok, boszorkányok, állatok, állatorvos, agyturkász, pap, bolond násznép, házasulandó pár és még sorolhatnánk.

Voltak, akik megjegyezték, hogy túl hosszú és szövevényes volt, ám én ezt is szerettem benne. Rengeteg szereplő volt, furcsábbnál furcsább jelenetek, frappáns idézetek, odaillő képek, jó hangulat. Kellően kikapcsolt, ellazított. Más volt, mint az eddig általam olvasott Fable regények, de szerettem. Kedvenc karakterem Samira, Zsömönfu és Szenzor után Befana volt. Hatalmasat alakított a banya.

Pontozás: 10/10

Drága Nagymamám - Nagyik régen és ma – 12+2 történet magyar szerzők tollából

„Nagymamák: szüleink szülei, melegszívű asszonykák, akik mérhetetlen türelemmel és bölcsességgel terelgetik unokáikat, tanítanak, vigyáznak ránk, szeretnek. Látjuk bennük édesanyánkat és édesapánkat, leendő önmagunkat, múltat és jövőt. De vajon kik is a mi nagymamáink? Sokfélék ők, de hogy mennyire, azt hadd meséljék el a magyar irodalom legjelesebb képviselői: Örkény István, Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán, Csáth Géza, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Benedek Elek, Karinthy Frigyes, Kaffka Margit, Móra Ferenc, Bródy Sándor, és a legmodernebb író-nagymama, Pataki Éva.”

ISBN: 978-963-293-526-3

Tervezett megjelenés: 2016. 03. 18.

Oldal: 248

tArtAlom

Örkény István: Az öltözőben 5. oldal

Mikszáth Kálmán: A nagyanyám füve 11. oldal        

Ambrus Zoltán: Páriák 19. oldal

Csáth Géza: Mariska az anyjánál 41. oldal

Krúdy Gyula: Téli szél a Bakonyban 55. oldal

Kosztolányi Dezső: Ali 67. oldal

Benedek Elek: Az „öreg” nagymama 85. oldal

Karinthy Frigyes: Schnabel nagymama, a technikus 95. oldal

Kaffka Margit: Süppedő talajon 105. oldal

Móra Ferenc: Böske a telet 155. oldal

Csáth Géza: Józsika 167. oldal

Bródy Sándor: Két néni 199. oldal

Pataki Éva: A nőből is megárt a nagymama 213. oldal

Pataki Éva: … és megint nagymama 237. oldal

Mindig nagyszerű érzés előolvasónak lenni, főleg ha olyan témákról olvashatok, amik közel állnak a szívemhez. Ahogy a kötet címe is mutatja, a könyvkiadó egy novelláskötetet jelentet meg, aminek fő témája nem más, mint a nagymamák. Olyan szerzők írásait gyűjtötték csokorba, akik neve láttán az ember már garantálja, hogy jól fog szórakozni olvasás közben.

Mindegyik történet egyedi a maga nemében. Mosolyfakasztó, elgondolkodtató, szomorú és érdekes történeteket tartalmaz ez a könyv, más-más korszakokból, különböző szerzőktől. A tizennégy történetből volt egy pár igen emlékezetes, lássuk melyek is voltak azok!  

Örkény István novellájának eseménye, ahogy a cím is mutatja egy öltözőben zajlik, ahol egy tenorista beszélget a nagymamával és a nagypapával. A történet sűrűn megmosolyogtatott, a végére már sajnáltam szegény tenoristát. Mivel törte a magyart, a nagypapa mindig kijavítgatta, a nagymama meg folyamatosan kérdésekkel bombázta, hogy mi a helyzet az unokájával, majd a tenorista válaszaira mindig az „Édes jó Istenem” érkezett reakciónak.

Ezt a történetet kétszer olvastam el, mert elkövettem azt a hibát, hogy fáradtan kezdtem legelőször olvasni, és így néha átalakultak a szavak a történetben. A legszembetűnőbb az volt, amikor szegény tenoristát terroristának olvastam, és nem értettem, hogy lehet olyan kedves vele a nagymama. Tanulság: fáradt és beteg szervezet furcsa szövegezést eredményezhet, olvass inkább tiszta fejjel! :)

Mikszáth Kálmán novellája egy tanmeséhez hasonlított, amelyben a hiszékenység, valamint maga a hit játszott fontos szerepet.

Ambrus Zoltán története nagyon elgondolkodtató volt. Rámutat, hogy az ember, mint egy gyorsvonat átszáguld az életen úgy, hogy szinte nem is lát belőle semmit. Monoton napjai egyre csak telnek, dolgozik és pénzt keres, de amik igazán lényegesek lennének az életben, azokra nem jut idő. Pedig az ember nem tudhatja, hogy mennyi adatik meg neki a földi létben.

 Kosztolányi Dezső novellájában a szeretetről esett szó.

„Én értettem, hogy mindig va­lamiért szeretnek bennünket, csak azt nem ér­tettem, hogy ez a valami olyan bizonyos, mint ők hiszik, mert ez a valami, ha igazi szeretetről van szó, mindig rejtély.”

„Az igazi szeretet szerény. Az igazi sze­retet félreáll, elhagyja azt, akit boldogít, hadd lebegjen a lelke szabadon, hadd röpüljön a maga útján, hadd találja meg azt, amire rendeltetett. Ez a szeretet nem óhajt ellenszolgáltatást. Ez a szeretet elegendő önmagának, és ezért végtelen. Ez a szeretet tudja, hogy semmi sem a mi tulaj­donunk, sem mások teste, sem mások lelke, még saját gyermekeink lelke sem.”

Benedek Elek története szerintem arról szól, hogy jó-e a kegyes hazugság, ha azzal elkerülhetjük, hogy bánatot okozzunk másnak?

Móra Ferenc novellája igazán a szívemhez nőtt. Annyira láttam magam előtt a környezetet. Már régen is szerettem a tájleírásait, s jó volt újra olvasni az ő stílusában. Na jó, az is közrejátszott, hogy Móra Ferenc könyvei, történetei mindig is a szívemhez közel álltak, a Zengő ABC-től, A cinege cipőjén át a Kincskereső Kisködmönig mindent szerettem.

„ESETT A HÓ SŰRŰN, nagy pelyhekben, a szél bömbölve szórta szét a csendes pusztaságon. Sem ember, sem állat semerre, ameddig a szem elláthatott. A nagy hófúvások úgy betemették az apró tanyaházakat, hogy csak a kéményük látszott ki, fekete füstfelhőket eregetve a fehér világba. A nap alighogy kipillantott délfelé az ólomszín felhőkárpitok mögül, megint csak visszabújt aludni. Bágyadt világosságát eltakarta az alkonyat, égre, földre ráborulva lomha szárnyaival.”

Ez a történet a legkedvesebb a szívemnek a kötetben. Igazi szívmelengető, mosolycsalogató. Történet a szeretetről, gondoskodásról.

Az utolsó két történet, Pataki Éva, egy 21. századi nagymama tollából származik. Mindkettő regényrészlet, ezek után persze kíváncsi lennék a regényre magára is. Az első történet babakocsis jeleneteinél erősen bólogattam, ismervén a babakocsik „problémáit”, amik igazság szerint a mi problémánk, ha a gyereket bele kell tenni. Régen, amikor még mi kicsik voltunk, annyira egyszerű volt a babakocsi használat – legalábbis anyukám szerint – ám a mai járgányok bőven képesek kifogni, s nem csak az idősebb korosztályon. Ilyen pedál, olyan fék, így kell nyitni, úgy meg bezárni – persze egyáltalán nem következik a kinyitás után, hogy be is fogod tudni csukni – úgyhogy bőven megértettem a nagymamát, hogy már az elején kiverte a víz. A sport babakocsit én is áldottam, amikor a testvérem kislányát tologattam, sokkal könnyebb volt, mint az elődje, ráadásul nem csak súlyilag, de kezelhetőségét tekintve is.  Pataki Éva történeteinél úgy éreztem magam, mint Móra Ferenc írásainál. Szerettem, ismerősnek éreztem, magával ragadott, mert életszerű volt, néhol mulatságos, máskor elgondolkodtató és tanulságos.

Ez a novellagyűjtemény jó ajándék szülőknek, nagyszülőknek, dédszülőknek, de még a fiatalabb korosztályoknak is, mert rengeteg tanulságos történetet tartalmaz, szórakoztató, szívmelengető, igazi emlékidéző. Tucatnyi saját emlék bújt elő az elmém rejtett zugából, ami a nagyszüleimhez köthető, ezért hálás vagyok. Biztos vagyok benne, hogy legközelebb nagymamámmal közösen is fellapozzuk. :)

Köszönöm a könyvet az Athenaeum kiadónak! 

Pontozás: 10/9

Jodi Picoult & Samantha Van Leer: Sorok között

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Az igazi tündérmesék nem a nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára, vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?

Delila éppúgy gyűlöli a sulit, amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen betelni. Ha valaki – különösen a népszerű lányok közül – megtudná, hányszor olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a poklok legmélyebb bugyrába száműznék… örökre.

Delila számára ez a mese mégis több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös) királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami mélyebb jelentése lenne. Delila egy napon azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül, a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja tizenöt éves olvasóját. Csak hát… egy világ választja el őket egymástól. Így aligha működhet…

A New York Times sikerszerzője, Jodi Picoult ezúttal a lányával, Samantha van Leerrel közösen írt klasszikus tündérmesét – egyedülállóan modern hangnemben. Az olvasót rövid úton elvarázsolja egy olyan kamaszlány története, aki kész átkelni valóság és fantázia határán, hogy a legnagyobb veszedelmek árán is ráleljen a boldogságra.”

Kiadja: Athenaeum kiadó

Megjelenésének várható időpontja: 2016. március 10.

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult and Samantha van Leer: Between the Lines

Fordította: Babits Péter

Eredeti színes illusztrációk: Yvonne Gilbert

Fekete illusztrációk: Scott M. Fischer

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak!

Már nagyon vártam, hogy olvashassam ezt a történetet, mert Jodi Picoult könyvei mindig bővelkednek mondanivalóban és érzelmekben, s eddig csak igazán komoly témákat boncolgatott azokban a könyvekben, amiket tőle olvastam. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a lányával közösen megírt könyv mennyi újdonságot tud mutatni, milyen érzelmeket tud kiváltani? 

Furcsa Jodi Picoult nevét egy olyan regényen látni, ami ifjúsági, fantasy, romantikus és chick lit címkét kapott.  Az ő neve számomra eddig a drámával, és a véresen komoly témákkal volt egyenlő, most viszont egy teljesen más műfajban mutatta meg magát, ami nagyszerű, mert nem igazán szeretem beskatulyázni sem az írókat, sem a színészeket. A könyv elolvasása után most már nyugodtan kijelenthetem, hogy Jodi Picoult minden műfajban nagyot tud alkotni! :)

Fontos megemlítenem, hogy a könyvben csodálatos illusztrációk láthatóak, amik még színesebbé, elevenebbé teszik a történetet. Yvonne Gilbert, az illusztrációk készítője rajong a tündérmesékért és rengeteg könyvet illusztrált már világszerte, a nevét határozottan érdemes lesz megjegyeznünk. Néhány illusztrációját megtekinthetitek a honlapján: http://yvonnegilbert.com/

S most lássuk a történetet magát. :)

A könyv egy-egy kétsoros ajánlással indít mindkét szerző részéről, majd ezt követi Jodi Picoult bevezetője, s a történet maga.

Ha nem lenne elég megkapó a könyv fülszövege, akkor simán a bevezetőt elolvasva úgy érezném, muszáj elolvasnom. Ugyanis az írónő elmesélte, hogyan is vetődött fel ennek a történetnek az ötlete, s hogy az egész a lányának, Samanthának/Sammy-nek a fejéből pattant ki. :)

„Így hát… amikor azt mondta, van egy érdekes könyvötlete, figyelmesen hallgattam.Mondjak valamit? Megérte.Mert mi van, ha a szereplők tényleg önálló életet élnek, miután a könyv fedele lecsukódik? Mi van, ha az olvasás azt jelenti, hogy újra és újra eljátsszák ugyanazt a szerepet – ám ettől még ugyanúgy vannak álmaik, reményeik, vágyaik, cél­jaik, melyek messze túlmutatnak szokványos szerepükön? S mi van, ha az egyik szereplő minden erejével próbál kisza­badulni a könyvből?Vagy ami még jobb: ha az egyik olvasója beleszeret, s úgy dönt, segít neki?” „A legtutibb az volt, amikor belebot­lottunk egymás mondataiba, és kiderült, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk – mintha ugyanazt álmodnánk; mint­ha írás közben telepatikusan összekapcsolódnánk.Néha, ha egy nagyszerű könyvet olvasok, azt gondolom: ”Hű, bárcsak én találtam volna ki ezt a fordulatot!” Csodálatos, hogy ugyanez az érzés töltött el, míg a lányom sorait olvas­tam.”

A cselekmények két szálon futnak. Egyrészt maga a tündérmese történetét követhetjük nyomon, másrészt a „való élet” eseményeit Delilával és Olivérrel, ahogy azért harcolnak, hogy mindketten egyszerre legyenek ugyanott.

Szereplők:

- Móric király

- Matilda királyné

- Olivér királyfi

- Naspolya: gonosz varázsló a történetben, de amikor épp nem olvassák a tündérmesét, akkor egy aranyos lepkemániás varázsló. :)

- Orbánc: udvari varázsló

- Füge: a pék fia, Olivér barátja. Egyszer csak eltűnt, valószínűsíthetően a királyné keze volt a dologban, mert Füge és Olivér háborúsat játszottak.

- Frocli vadászkutya (= Füge, csak Naspolya kutyává változtatta a történetben)

- Szerafima: megmentendő királylány, aki bár gyönyörű, egy kissé butácska. Nem tudja megkülönböztetni a színészkedést a valóságtól.

Valamint egyéb meseszereplők: Piró a sárkány, manók, sellők, kalózok, unikornisok, stb.

- Delila: olvasó lány, s egyben a főhősnőnk. Visszahúzódó, kedves, okos. Ő olvassa azt a tündérmesét, amiben Olivér szerepel.

- Jules: Delila legjobb barátnője, kicsit elvont figura, de nekem nagyon szimpatikus volt.

- Jessamyn: a Sorok között tündérmese írónője, Edgár anyukája

- Edgár: Jessamyn fia, Olivér és Delila új barátja

Ezen felül persze még több mellékszereplő, mint például Delila anyukája, a pszichológus, a tanárok és diáktársak.

Történetünk a kezdetek kezdetére nyúlik vissza, amikor Móric király és Matilda királyné boldogan élt a birodalomban, a nép szerette és becsülte őket, s gyermekáldás elébe néztek. Ám volt valaki, aki nem örült a boldogságuknak. Ő nem más, mint Naspolya, aki évek óta szerelmes volt Matilda királynéba, de a szerelmet felváltotta a gyűlölet, és a bosszúszomj, amikor Matilda Móricot választotta.

Az ifjú trónörökös születésének éjszakáján, egy fekete szárnyas szörnyeteg jelent meg a királyságban, és tűzcsóvákkal borította be a nádtetőket. Ezt a lényt Naspolya festette rá egy varázsvászonra, s keltette így életre. A király látva népe riadt tekintetét úgy döntött, gyorsan cselekszik. Feleségét a szolgákra bízta, ő pedig magára öltötte fényes páncélját, és lovagjaival a sárkány ellen indult.

Ezen az éjszakán Matilda királyné megszülte Olivér királyfit, de elvesztette imádott királyát, Móricot.

Olivér tizenhat éves korára tizenhét nyelven beszélt, ismerte a királyság törvényeit, kitalálta a vetésforgó új rendszerét, és az udvari varázslóval, Orbánccal feltalálták a hőálló vértet arra az esetre, ha újabb sárkány támadna rájuk. Rengeteg mindenhez értett, de a harc nem tartozott közéjük. Egy nap elé járult egy köpenyes alak, aki arra kérte, mentse meg a lányát, akit elraboltak.

Matilda királynő mielőtt útjára bocsátaná Olivért, az alábbiakat mondja:

„– Atyád mindig azt mondta: félni annyit tesz, hogy van mi­ért élned.”

S ezután kezdődött igazán a történetünk. :)

Yvonne Gilbert munkája

 Olivér „gondolatmenetén”, felvetésein nagyon jót mosolyogtam:

„Más szóval: mindnyájunk­nak megvan a magunk élete, túl azon, amit az Olvasó lát. Ez mindenki más számára kényelmes így – szívesen eljátsszák a szerepüket, újra és újra, sőt még azután is benne ragadnak, hogy az Olvasó becsukja a könyvet –, nekem viszont folyton pörög az agyam. Logikus: ha nekem van egy másik életem a mesén túl, akkor kell lennie az Olvasóknak is, akiknek az arca felettünk lebeg. Csakhogy ők nem a könyv foglyai – de akkor hol vannak igazából? S mit csinálnak, miután becsuk­ják a könyvet?”„A könyv­ben mindenki másnak tökéletesen elég, hogy részese lehet a mesének – nem bánja, ha mindig ugyanazt kell tennie és mondania, újra meg újra, mint egy színdarabban, amit sosem vesznek le a műsorról. Nyilván azt hiszik, hogy a Más-világ­ban ugyanígy élnek. Csak nekem esik nehezemre elképzelni, hogy az Olvasók is minden áldott nap ugyanakkor kelnek és ugyanazt reggelizik, majd ugyanabban a székben ücsörögnek és ugyanazt a társalgást folytatják le a szüleikkel, míg végül lefekszenek, hogy másnap elölről kezdjenek mindent. Sze­rintem hihetetlen az életük – és a hihetetlen alatt azt értem, hogy van szabad akaratuk. Folyton azon tűnődöm, milyen lehet: érezni, ahogy kinyílik a könyv, mégsem esengeni a ki­rálynőnek, hogy engedjen el a lovagi küldetésre. Elkerülni a tündérek csapdáit és a gonosztevőket. Beleszeretni egy lányba, akinek szeme a legédesebb méz. Látni olyanokat, akiket nem ismerek, de még a nevüket se tudom. Tényleg nincsenek nagy igényeim. Szívesen lennék királyfi helyett mondjuk mészáros. Szívesen átúsznám a tengert, hogy úgy ünnepeljenek, mint legendás sportolót. Szívesen veszekednék valakivel, aki bevág elém az úton. Csinálnék bármit, csak azt ne kelljen, amit em­beremlékezet óta teszek. Szerintem kell lennie egy világnak a lapokon túl. Vagy csak mindenáron szeretném ezt hinni.”

Delila szemszögéből olvasni, s a gondolatait a magadénak érezni… kicsit furcsa, ha magát a regény cselekményét nézzük. :D Adott ugyanis a „való életben” Delila, tizenöt éves gimis, aki egy tündérmesét olvasgat a legszívesebben, ami nem másról szól, mint Olivér királyfiról. Ugyanakkor ott van Olivér szemszöge, aki tisztában van vele, hogy egy mesekönyv főhőse, mégis vágyik az ismeretlen világba, hogy megtapasztalhassa azt, amit Delila is.

Imádtam a váltakozó nézőpontot, mert bármilyen nevetségesen hangzik is, mindkettő szerepbe bele tudtam magam élni. Olivér helyében én is vágyódnék az ismeretlenbe, hogy felfedezhessem, hisz’ ha túl sokat ismételgetek valamit, néha én is megjegyzem, hogy nem vagyok én papagáj, hogy folyton ugyanazt hajtogassam, tehát minden nap ugyanazt és ugyanúgy csinálni, kicsit unalmas, s egy idő után idegesítő is lehet. Ráadásul ugye Delilát megismerve már ott volt az a bizonyos szikra is, ami miatt muszáj volt kijutnia a könyvből.

Viszont Delilát is megértem, mert sokszor, amikor olvasok, én is egy másik világban találom magam, élvezem a könyvek által nyújtott lehetőségeket, és pillanatok alatt egy karakter rajongójává válok, vagy épp azonosulok vele.

Amikor az iskolai öltözőben Delila elővette a könyvet és elkezdett Olivérrel beszélgetni, már fülig ért a szám, megjegyezném, hogy nem is hiába. A várva várt mosolyfakasztó rész nem váratott sokáig magára:

„– Miért beszélünk egyáltalán ilyenekről? – fakadok ki. – Egy szereplőt se lehet kivenni a könyvből!

– Miért vagy olyan biztos benne? Próbáltad valaha is?

– Nem, de Hamupipőkét se láttam még mosogatni a Star­bucksban…

– Hamupipőke? Starbucks?

– Hát ez az. Tíz másodpercig se húznád a világomban. Fo­galmad sincs, mennyi minden van itt, amiről fogalmad sincs.

– Téged viszont ismerlek – erősködik Olivér.

Ahogy rám néz, szinte még azt is elfelejtem, hogy csak a képzeletem játszik velem.

– Aligha ismersz. Mióta is dumálunk, kábé húsz perce?

– Tévedésben vagy – jelenti ki Olivér. – Tudom, hogy ró­zsaszínre van festve a szobád. És harapdálod az ajkad annál a résznél, amikor Naspolyával harcolunk. És minden este jó éj­szakát kívánsz az aranyhaladnak. És amikor reggel öltözködsz, néha táncolsz a zenére, ami abból a fura kis dobozból jön…

– Te kémkedsz utánam, míg öltözködöm?

Felvillantok egy széles vigyort.

– Nem én hagytam nyitva a könyvet…”

Aztán ott van Olivér, aki annyiszor gondol a főhősnőnkre, amennyiszer csak levegőt vesz. Igazi hősszerelmes, akit nem lehet nem szeretni.

„ELMONDOM, MIT TUDOK Delila McPhee-ről:Amikor ideges, rágja a körmét.Hamisan énekel.Fura akcentussal ejti a szavakat, mégis kitart amellett, hogy én mondom rosszul őket.Neki van a legigézőbb szeme. Szinte meg se kell szólalnia, minden érzést ki lehet olvasni belőle.”

 Annyira aranyos volt, ahogy Delila és Olivér azon fáradoztak, hogy Oli végre kikerüljön a „való világba”, és személyesen is találkozhassanak. Velük izgultam minden próbálkozásnál, és reméltem, hogy mihamarabb happy end lesz, aztán eszembe jutott, hogy akkor viszont vége lesz a könyvnek, amit azért nem akartam, mert annyira jó. 22-es csapdája. Végül arra jutottam, hogy nem baj, mert a könyveknek van egy olyan jó tulajdonságuk, hogy újra és újra elolvashatjuk őket, s ezzel mi is megkapjuk a kis happy end-ünket. :)

Amit még nagyon szerettem a történetben, az a rengeteg okos gondolat volt. Igazán elgondolkodhatnának néhányan rajtuk.

„A kölykök véleményét persze soha senki nem kérdezi, de számomra úgy tűnik, hogy akkor lesz felnőtt valaki, amikor már nem reménykedik a legjobban és elkezd készülni a leg­rosszabbra. De hogyan mondjuk meg egy felnőttnek, hogy talán minden rossz azért van a világon, mert már nem hiszünk abban, hogy a legjobb valóra válhat?”

 A cselekmények fordulatosak, a párbeszédek humorosak, a jelenetek eszményiek, a karakterek pedig eszméletlen aranyosak és szeretni valóak.

Scott M. Fischer illusztrációja

S amikor minden szépen happy end-del zárult, a köszönetnyilvánításnál Jodi külön megemlíti a kedves illusztrátorunkat/illusztrátorainkat, aki(k) segített(ek) tökéletessé tenni a varázslatot. :)

 „Amiért külön hálával tartozom Yvonne Gilbert-nek, aki életre keltette a mi kis hercegünket, és Scott M. Fishernek, aki elképesztő árnyképeket készített. Mindketten szó szerint elvarázsoltak minket a látásmódjukkal és a könyv iránti lel­kesedésükkel.”

Most, hogy végére értem a történetnek, egyszerre örülök és sírok egy picit legbelül. Már az elején magával ragadott ez a fantasztikus tündérmese, ami gyermeknek, tininek és felnőttnek egyaránt ajánlott. Jodi és Samantha olyan világba segít eljutnunk, ahol önfeledten kalandozhatunk, s átélhetjük az érzelmek színes kavalkádját. A szerzőpárosnak és magának a regénynek rengeteg mosolyt, boldog és önfeledt órát köszönhetek, s olyan élményeket, amelyek rengeteget tettek hozzám emberként. Új tapasztalatokkal gazdagodtam, új világot fedezhettem fel, valamint ismét rájöhettem, hogy a fantázia világának kiapadhatatlan a forrása, ami újra és újra csak arra vár, hogy felfedezzük! Számomra a Picoult és Van Leer élmény abszolút nyerő volt, remélem még sok-sok közös regényük születik! Én ugyanis újabb kedvenccel gazdagodtam.

Pontozás: 10/10***********

Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Benyák Zoltán (Budapest, 1976. június 4.) magyar író. Leginkább fantasy és szürrealista témájú munkáiról ismert.

A 2000-es évek közepén kezdett publikálni. Főként regény és novella műfajában alkot. Emberközpontú, lélektani témái és fantasztikus hangulatai felismerhetővé teszik stílusát.

Tatabányán él, első novellája 1997-ben jelent meg a Solaria internetes magazinban. 2004-ben szerzett mérnöki diplomát, az ezután következő évektől rendszeresen publikál. Írásai az Újgalaxis jelenteti meg. 2006-ban megnyeri az Ankh egyház novellapályázatát. Ezekben az években végzi el a Magyar Író Akadémia szemináriumait. Álnéven 2007-ben jelenik meg első regénye a Veszett lelkek városa az Agenda Kiadó gondozásában. 2008-ban a Kvartett című regényért Zsoldos Péter díjra jelölik. 2011-ben más írókkal közösen jelenteti meg a Pokoli Szimfóniák című novelláskötetet. 2012-ben először publikál saját néven, egy történelmi művet, A háború gyermekét, amit a Historium kiadó jelentet meg. Ezt követi ebben az évben az Ars Fatalis című regénye, amiben a hétköznapokat ruházza fel csodával. A regényt jelölték KIMTE egyesület Magyar Fantasy díjára. 2013-ban Az idő bolondjai regény következik, ami abban az évben el is nyeri a Magyar Könyvek Viadalának Szépirodalmi díját. 2014 egy realista regényt hoz, a Csavargók dalát, amiben három hontalan talál egy szemétbe dobott csecsemőt.

Utolsó írásában a másvilágra kalauzolja merészebb olvasóit egy rendhagyó történetben, A nagy Illúzióban!

„Tom Pastor a képzeletének rabja. Szerelmi élete viharos, hétköznapjai keservesek. Alig létezik számára más, mint az ecset és a vászon, hogy illúzióit valósággá álmodhassa.

Tom negyvenéves, festőművész, és egy nap arra ébred, hogy halott.

De az életének ezzel még koránt sincs vége.

A túlvilági sötétség sivatagában megcsörren egy piros telefonfülke készüléke: a vonal másik végén felcsendülő hang akar tőle valamit.

Hősünk elindul hát beteljesíteni a küldetését, útját nem gátolja sem tér, sem idő, ezen a helyen vígan megfér egymás mellett Edgar Allan Poe és Charlie Chaplin, Drakula gróf és a Gyáva Oroszlán, Salvador Dalí szürrealista rémálma és Tom Pastor Keselyűembere… Szerelem és halál.

A nagy illúzió a megismerhetetlen felfedezésének regénye, édes-bús felnőttmese a boldogság kereséséről és megtalálásáról, ott, ahol a legkevésbé számítanánk rá.”

Kiadja: Athenaeum kiadó

Megjelenés időpontja: 2016. március 3.

ISBN: 978-963-293-523-2

Oldalszám: 352

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak! Élmény volt.

A könyv egy Poe idézettel indít, majd megismerkedhetünk Tom Pastor karakterével. A történet érdekesen indul, s rögtön egy olyan képet vetít az olvasó elé az író, ami felkelti a szunnyadó erőt. :)

 „…olykor nem hiszel majd a saját szemednek. Azt gondolod majd, hogy megőrültél. Kételkedsz az elméd épségében. És mikor azt hiszed, hogy nem lesz már ennél elképesztőbb, akkor kiderül, hogy mégis.”

A fentebbi idézet egy sivatag közepén található, vezeték nélküli elhagyatott telefonfülkében lezajló beszélgetésben hangzott el. Azon kívül, hogy hatalmas igazság van abban, hogy történhetnek az emberrel hihetetlen dolgok, utal a történetünk cselekményére is.

Már az elején magával ragadott a Nina és Tom közötti párbeszédek szellemessége.

„– Jobb már? – kérdezte Nina.– Jobb.– Okés! Akkor figyeljél! A játék neve haláli adok-kapok.A lényeg, hogy elárulok egy titkot magamról, mire te is így teszel. Ne is próbálj meg hazudni! Ne feledd, nő vagyok! Nem tudok állva brunyálni, de cserébe ezer mérföldről megérzem, ha egy férfi hazudik. Ne erőlködj! Csak mondj bármit, amit elő tudsz rántani a fejedből. Nos? Benne vagy egy menetben?– Van más választásom?– Kereshetsz másik révészt. Bár ilyen jót úgysem találsz.”

Az útjuk során Tom elég sok dologra visszaemlékszik, persze ehhez segítséget is kap egy-egy fura szerzettől, mint például dr. Hugo, aki nem orvos, vagy a kedvenc színésznőjétől Betty-től, aki bölcsességéről tanúbizonyságot is tett. 

 Ahogy Benyák Zoltán ábrázolja az emberi jellemet, az esendőséget és az élet buktatóit, az mesteri. A karaktereiről lassan adagolja az információt, s igyekszik az ok-okozatra rámutatni Tom Pastor életútján. Nagyon tetszett, hogy nem akart egy édes-nyálas, tökéletes emberekkel teli történetet letuszkolni az ember torkán, igyekezett inkább az emberi sors árnyvonalait is bemutatni. Amikor Tom lányának, Lily-nek a sorsáról mesélt, az brutális volt. Igazságtalanságnak éreztem, hogy így alakult. Aztán jött a túlvilági rész, és minden elkezdett helyrepakolódni bennem. Már annyi verziót olvastam arról, hogy mi vár az emberre a halála után, hogy igazán érdeklődve figyeltem, mit is hoz ki az író a történetéből. Sokkal többet, mint reméltem. Egyre jobban megismerhettük Tomot, Ninát, Lily-t, s persze a mellékszereplőket, akik egy kicsit színesebbé teszik a történetet.

Voltak komor hangulatú, ijesztő helyszínek és történések Tom utazása alatt, de voltak olyanok is, amik mosolyt csaltak az arcomra olvasás közben. Szerettem, hogy a Papírhősök című festménye megelevenedett a túlvilágon, ezzel is utalva a munkásságára.

Kedvenc részeim azokhoz a pillanatokhoz köthetőek, amikor Lily vagy Lily naplója kerül szóba, s persze nem utolsó sorban Van Gogh cica. Annyi érzelem, gondolat tükröződik olyankor vissza, pedig a történetben Lil’ csak egy tizenöt éves kamasz, aki rövid élete alatt rengeteg negatív dolgot tapasztalt meg.  

Persze voltak benne olyan fordulatok, amikre végképp nem számítottam, s talán pont ezek miatt lett kerek egész. Fény derül Tom Pastor életének bizonyos szakaszaira, emlékek idéződnek fel, a régmúlt újra bekopog az ajtónkon, és olyan dolgok változnak, amikről soha nem hittük volna.

A történet egésze kedvemre való volt, ám mégis az utolsó részek, - amikor Lily, Nina, Tom és Van Gogh együtt „élt” a szigeti házban - váltak igazán a kedvencemmé. Nina és Tom egymásra találása, Lily és az apja kutakodása a pincében a poros emlékek között, a nosztalgiázás, a hangulat… minden első osztályú volt. S ami különösen jó volt, hogy mindig volt valami, amitől a tetőfokára hágott a hangulat, s izgultam, hogy mi lesz a végkifejlet. Bár éreztem, hogy az alap búskomorság mellett erős mondanivalója is van a történetnek, szükségét éreztem annak, hogy valami pozitív élménnyel zárjam az olvasást.

Szerettem azt, ahonnan elindult a történet, s még jobban azt, amivé lett. Benyák Zoltántól ez volt az első könyv, amit olvastam, de nem az utolsó. Újabb magyar szerző, aki a könyveivel lebilincseli az olvasót.

Pontozás: 10/10

Lisa Kleypas vs. James Patterson – Gabrielle Charbonnet

Tudom, a bejegyzés címe meglepő, de mindjárt megértitek, hogy miért is kapta ezt.

Az elmúlt napokban két könyvet olvastam el. Az egyik Lisa Kleypas: Karácsonyéj a Péntek kikötőben, a másik pedig nem más, mint James Patterson – Gabrielle Charbonnet: Máris hiányzol című regénye. Több közös vonás is van a két regény között. Mindkettő romantikus, másról is szólnak, nem csak a romantikáról, van mondanivalójuk, s mindkettőből készült film is. Ráadásul mindkettőnél a filmet láttam először. Talán ezek miatt a hasonlóságok miatt kapnak most közös bejegyzést.

Karácsonyéj a Péntek kikötőben fülszöveg:

'EGY KISLÁNYNAK CSALÁD KELLENE 

Egy esőtől síkos éjszakán a hatéves Holly elvesztette az egyetlen embert, aki addig gondoskodott róla: szeretett édesanyját, Victoriát. Azóta egy szót sem szól.

EGY SZÓLÓ FÉRFINAK FELESÉG KELLENE

Mark Nolannak mi sem hiányzott kevésbé, mint egy hatéves kislány. Hamarosan mégis ráébred: bármire kész lenne, hogy a gyermek életét újra teljessé tegye. A húga végrendelete megmondta, mit kell tennie: Senki sem jöhet szóba, csak te. Kezdetnek csak szeressed. A többi majd jön magától.

NÉHA CSAK EGY KIS VARÁZSLAT HIÁNYZIK…

Miután Maggie Conroy egy év házasság után elvesztette a férjét, nem hisz benne, hogy újra szerelemre találhat. Annál inkább hisz a képzelet varázserejében. Amióta játékboltot vezet, abban élhet, amit szeret. És amikor összetalálkozik Holly Nolannal, egy olyan kislányt lát maga előtt, akinek nagyon hiányzik egy kis varázslat.

HOGY VALÓRA VÁLJANAK AZ ÁLMOK

Három magányos ember. Három válaszúthoz érkezett élet. Három ember, akik hamarosan megtapasztalhatják, hogy karácsonykor bármi lehetséges, hogy ilyenkor a kívánságok mintha maguktól válnának valóra.

Lisa Kleypas 34 regény szerzője és számos díj nyertese.

Kritikusai a női lélek rejtelmeinek egyik legnagyobb ismerőjeként ünneplik a szerzőt."

Vélemény: Szerettem a regényt, de nem tudtam bizonyos dolgoktól elvonatkoztatni. Ezt azt hiszem, a moly-os bejegyzésemben összefoglaltam, úgyhogy lássuk, mik is voltak azok:

Nem értem, hogy a címben a helységnevet miért kellett lefordítani? Magában a történetben nincs lefordítva a helységnév, mindenhol Friday Harbor szerepel, akkor a címben miért kellett? Amúgy se szoktunk helységneveket lefordítani. Rigolya vagy sem, erre allergiás vagyok. (Bár tekintve hogy Ulpius… azt hiszem nem meglepő.)

Azok közé az emberek közé tartozom, akik a könyvből készített filmet látták először, így többször felsóhajtottam, hogy „Ó, mennyire más! :( ” Imádom a filmet, de a könyvet elolvasva rá kellett jönnöm, hogy teljesen kiforgatták a történetet. Rengeteg eltérés volt, amin fennakadtam. Biztos láttátok azt a képet az interneten, amin moziban ül a könyvmoly, és felkiált, hogy nem is olyan színű a haja a főszereplőnek… Na most én is így voltam. 

A filmben a főhősnőnk szőke, a könyvben viszont vörös. A filmben cserbenhagyja a vőlegénye és utána nyit játékboltot, míg a könyvben a férje halála után nyitotta az üzletet. 

Vagy épp a főhősünk, Mark karaktere körül a katyvaszok. Mark a filmben a legifjabb testvér volt, a történetünkben a legidősebb. A testvére Alex kutató volt a filmben és egyedülálló, ott élt a testvéreivel, míg a könyvben nős volt és totál más foglalkozású. 

Vagy épp a játékboltos cselekmények, amikor Mark bevitte Holly-t. A filmben varázspálcát kapott, a könyvben meg kagylóhéjat. Van akinek ez apróság, de legyünk már szöveghűek... 

És ezek csak olyan apróságok, amik tényleg nagyon szemet szúrnak. Nem tudom, hogy egyes eltérések nem-e fordításból adódnak, mert az eredeti angol szöveget nem láttam, de akár az, akár a filmkészítők variálása, ez így most jócskán okozott meglepetéseket. 

A történet maga aranyos, Holly kedvenc volt, Mark és Maggie álompár, Scott és Alex bácsi jó nagybácsik, szóval igazi családi történet, ami azt mutatja be, mennyi minden változik az ember életébe, ha hirtelen egy árván maradt gyerekről kell gondoskodnunk. A szülői lét „buktatói” és örömei, gyász feldolgozás és emellett a párkapcsolat útvesztői, mind-mind részese a történetnek. A karakterek kidolgozottak, kedvelhetőek.

Máris hiányzol fülszöveg: "Jane Margaux magányos kislány. Édesanyja, a rendkívül sikeres és mindenható Broadway-producer, mindössze hetente egyszer szakít rá időt: vasárnaponként elmennek fagylaltozni, majd megcsodálják az ékszereket a Tiffanyban. Jane-nek csak egyetlen barátja van, a jóképű, jó humorú, a harmincas éveiben járó Michael. A férfi tökéletes. Ám a kislányon kívül senki sem látja és nem is hisz a létezésében. Michael azonban nem maradhat örökké vele, a kilencedik születésnapján elhagyja Jane-t, megígérve, hogy a kis barátnője hamarosan elfelejti őt. Mert a képzeletbeli barátoknak ez a sorsuk. Jane azonban sosem felejti el. És két évtized múltával is ugyanolyan magányos, mint gyermekként volt. Hiába lett belőle sikeres drámaíró, az anyja továbbra is zsarnok módon rátelepszik az életére. Aztán egy napon találkozik valakivel, aki jóképű, jó humorú és a harmincas éveiben jár. A férfi tökéletes. A neve – Michael… Felülmúl minden képzeletet, hogy miért kell a két fiatalnak újra találkoznia ebben a nem mindennapi történetben. 

A világ legsikeresebb írójának számító James Patterson váratlan események és megkapó érzelmi fordulatok sorával mutatja meg a szeretet időtlen és lehetetlent nem ismerő erejét."

Véleményezés: Elejétől a végéig imádtam, mondhatni megvett kilóra. A történet sziporkázó, a karakterek aranyosak, élettel teliek és humorosak, ugyanakkor bőven adnak az embernek gondolkodni valót. A cselekmény nem egysíkú és unalmas, hanem érdekes és magával ragadó. Tudni kell, hogy láttam filmen, amiről most azonnal elmondhatom, hogy bár tetszett (szerettem a szereplőválasztást), még csak alsó-hangon sem éri el a könyv szintjét. Újabb bizonyíték, hogy a könyv sokkal mélyebb és sokkal többet ad! Imádtam a jeleneteket, az elképesztő eseményeket, sírós és nevetős cselekmények váltakozását, hogy olvasás közben tényleg egyszer fent, egyszer lent voltam. Imádtam a karaktereket, a kidolgozottságot, a történet milyenségét, és hogy egyaránt hatott a fantáziámra és az érzéseimre. 

Egy történet a gyerekkorról, barátságról, elválásról, a felnőtté válásról, a kapcsolatokról, szerelemről és minden egyéb érzésről, amit megtapasztalhat az ember. 

Még csak most fejeztem be a könyvet, de hogy stílusos legyek: máris hiányzik. :) 

Két könyv, amiből film is készült, mindkettőt szerettem könyvként is, filmként is, de abszolút a Máris hiányzol lett a könyvek közül a kedvenc. Szóval, hogy pontozzam is őket, Kleypas története 10/9, míg a Patterson-Charbonnet párosé 10/10. :) Mindkettőt meleg szívvel ajánlom mindenkinek, ám ha tehetitek, először olvassátok a könyvet, s csak utána nézzétek meg a filmet.

Rachel Gibson: Szerelmi katasztrófák (Hokisok 4.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

„ELSŐ KATASZTRÓFA: FÉRFIAK 

Faith Duffy nehéz kamaszkor és nagy pofára esések árán tanulta meg, hogy a szerelemben nem szabad hinni, mégis egy nagyon gazdag és nagyon öreg férfi tökéletes társa lett. A férfi halála után azonban nem maradt neki más, csak a társtalanság és a magányos éjjelek. No meg egy nagy halom pénz és egy profi jégkorongcsapat. Pedig Faith nem is szereti a hokit!

MÁSODIK KATASZTRÓFA: SZENVEDÉLY 

Ty Savage-ot a halálos vonzereje és még halálosabb jobb horga méltán teszi az amerikai és kanadai a hokirajongók kedvencévé. A játékos szeme előtt azonban csak egyetlen cél lebeg: megnyerni a Stanley-kupát. Nagyon nem vágyik rá, hogy egy buta liba keresztülhúzza a számításait.

HARMADIK KATASZTRÓFA: SZERELEM 

Faith és Ty első látásra megutálják egymást, mégsem tudnak szabadulni a másiktól. Egy gyenge pillanatban engednek a kíváncsiságnak, és kiderül, hogy Ty több mint amennyit az izmos test és a profizmus látni enged, és Faith sem az a buta ex-playmate. Viszonyról azonban szó sem lehet, ha pedig még egymásba is szeretnének, az kész katasztrófa lenne!”

Kiadta: Athenaeum kiadó

Tervezett megjelenés: 2016.02.04.

Fordításul szolgáló mű: Rachel Gibson: True Love and Other Disasters

Fordította: Bottka Sándor Mátyás

ISBN: 978-963-293-522-5

Oldalszám: 280

Köszönöm a könyvet az Athenaeum kiadónak!

Amint azt már megszokhattuk, Rachel Gibson sziporkázó stílussal örvendezteti meg az olvasóit. Ez a történet a Hokisok sorozat negyedik része, ám különálló történetként is megállja a helyét.

Az első részben (Jégbe zárt szívek) a mindig macho hokicsapat kapitány, John Kowalsky, valamint a mindig elragadó Georgeanne áll a történet középpontjában. Megismerkedésük nem mindennapi, amit szigorúan csak azért említek meg, mert Georgeanne az első részben meglépett egy esküvőről (a sajátja lett volna), ahol egy bizonyos öregúr lett volna a vőlegény, s ennek az öregúrnak a halálhírével indít a negyedik kötet.

A második részben (Jane vékony jégen táncol) Luc Martineau csodakapus (aki azt hiszi, hogy mindent jobban tud) került szembe Jane Alcott-tal, amiért nem győzök az írónőnek hálás lenni, mert végignevettem a történetet. Hihetetlen karaktereket vonultatott fel, eszméletlen jó cselekménnyel, amin tényleg jól ki tud kapcsolódni az ember lánya. Ráadásul jó sok hokis rész volt a könyvben!

A harmadik részben (Valentin-nap és egyéb őrültségek) Rob Sutter ex jéghokis fenegyerek találkozott Kate Hamiltonnal, és ismét egy fergeteges humorú, könnyed romantikus történetet kaptunk. Rob igazi férfi, kár hogy a hokis múltba nem kaptunk nagyobb betekintést.

Ami összeköti a történeteket, az a hoki, meg egy-két szereplő visszatérése, megemlítése.

 

Na és most lássuk, mi is történt a negyedik kötetben. :)

 

Virgil Duffy halálát követően az ifjú özvegy kapott bőven hideget és meleget. Már az elején megkedveltem Faith-t, és sajnáltam azért, mert sűrűn bántották a feltételezett múltja és döntései miatt. Hosszú szőke hajával, zöld szemével, modell külsejével amúgy is kitűnt az emberek közül, ám playmate múltja és az ötven éves korkülönbség, ami Virgil és közte volt szintén okot adott arra, hogy alaposan megbámulják és megbélyegezzék. Miután megörökölte a hokicsapatot, a sajtó kedvenc célpontjává vált.

Azt hiszem, ez tényleg jellemző az emberekre. Előbb ítélnek, mint hogy beleképzelnék magukat a másik helyébe és ismernék meg a tényeket. Inkább rossz fényben tüntetik fel az embert, mintsem belássák, hogy senki sem tökéletes.

Tyson Savage, a Seattle Chinooks jégkorongcsapatának a kapitánya először Virgil temetésének napján beszélt Faith-el, s akkor még ő maga is beskatulyázta a lányt. Ty Savage, akinek a nevét először én is tévesen ejtettem ki, - nem tudván a francia hangzásról (Nem Szevidzs hanem Szávázs) – harmincöt éves, 190 cm magas, 108kg, kék szemű, borostás férfi. Karakterét tekintve személy szerint én a nagyon kedvelem kategóriába soroltam. Igaz, hogy morgós volt az elején, de igaz rá az a mondás, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. Ráadásul fergeteges humorérzéke volt, amit azért egyszer-kétszer megvillantott.

Az első kedvenc jelenetem a hatodik fejezetben található fotózás. Egyrészt a témája, másrészt pedig a kivitelezése miatt csillagos ötöst adtam rá kapásból. Láttam magam előtt a szájkarate minden mozzanatát, a reakciókat, szóval igen hatásosan írta le az írónő.

Jules karaktere (Faith tanácsadója) fantasztikus volt. A szövegén meg az öltözékén mindig visítva röhögtem (amire nagy szüksége is van az embernek néhanapján…). Azt hiszem Ty után ő a kedvenc karakterem. Elmagyarázta Faith-nek a hoki szabályait, mindenben tanácsot adott neki, ráadásul még barátok is lettek. Viszont Faith anyukáját nem igazán csíptem. Bár az roppant vicces volt, amikor Faith az otthonában, a nappali kellős közepén kapta rajta a kedves mamát. :D Na jó, azért amikor tanácsot adott a lánynak, azért aranyos volt.

Ahogy haladtunk a történetbe, rengeteg zenét megemlítettek, úgyhogy olvasás közben zenehallgatással múlattam az időt (még jó, hogy a telefon is játszik mp3-at). A 111. oldalon például az egyik személyes kedvencemet említették, ami nem más, mint U2 – With or without you (veled vagy nélküled) című slágere. Szerintem hatalmas zene, szóval miközben tovább olvassátok a bejegyzésem, szerintem hallgassátok is meg. :)

 Amit az előző kötetből hiányoltam (sok-sok hoki téma), azt most bőven megkaptam, bár minden kívánságom így teljesülne! :)

A történet magával ragadó, vicces, néhol forró és szexi (a 13. fejezetnél pl.), máskor komolyabb, de mindenképp nyerő, ha kikapcsolódásra, gondolatterelésre van szükséged. Ahogy Faith története, múltja szépen lassan felszínre tör, és megmutatja a valódi, hamisíthatatlan Faith Duffy-t, s közben Ty karakterét is jobban megismerhetjük, az egyszerűen szuper. Az írónő pont jókor és jó helyen, kellő mennyiségben adagolja az információkat, ennek köszönhetően soha nem unatkozunk a könyv olvasása közben. Imádtam az első betűtől az utolsóig. Rengeteget nevettem a szópárbajokon, a csapattagok viselkedésén, a sok-sok szeretnivaló karakteren, az esetlen helyzeteken. Azt hiszem a hokis sorozat legjobb kötetéhez van szerencsénk! (Eddig!) Köszönöm Rachel Gibsonnak a fáradhatatlan munkáját, aminek köszönhetően a hoki alapjait tényleg megismerheti a könyveken keresztül az olvasó (már ha nem ismeri… :D ), valamint a sok vidám és forró jelenetet, mert ez a hármas garantáltan szórakoztatja az olvasóközönséget. S nem utolsó sorban köszönöm az Athenaeum kiadónak, hogy még megjelenés előtt olvashattam a történetet, mert már nagyon türelmetlenül vártam. :) Hálásan köszönöm, újabb kedvenccel gazdagodtam!

Pontozás: 10/10