A. O. Esther: Hívogat a fény (Összetört glóriák 2.)

 Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Noha Sophiel teljesítette első küldetését, az Égiek újabb feladattal bízzák meg: fel kell kutatnia a Mindenség Térképét, mielőtt avatatlan kezekbe kerülne. A háromdimenziós térkép a titkos átjárókat rejti, amelyek összekötik a Földet a Mennyországgal és a Pokollal. A Sors azonban újra közbeszól és Sophiel angyal létére megbetegszik: teste lassan, de megállíthatatlanul fénnyé kezd válni, és a lány megkezdi a versenyfutást az idővel.

A Föld előtt nem titok többé, hogy ki szabadította ki az Elveszett lelkeket, így hamarosan a Sötét Angyalok is megtudják, ki volt az áruló, aki szabadon engedte a Bardo várában raboskodó angyalokat.

A vezérek Elijah vezetésével hajtóvadászatot indítanak Sophiel ellen, akinek újra menekülnie kell, miközben egy szerencsétlen helyzet folytán megbetegszik: fizikai teste egyre gyengülni kezd, s a szentekhez hasonlóan lassanként fénnyé válik, s hacsak nem sikerül nagyon gyorsan valamilyen gyógyírt találni nem evilági bajára, a Fény hazahívja őt…

A bajban szerencsére nem marad magára, és többen is megkísérlik megmenteni a fokozatosan fénnyé váló lányt, akinek úgy tűnik, ütött az órája idelent, miközben mindenki eszeveszett tempóban próbálja a többiek előtt megtalálni a Mindenség Térképét. Gabriel is Sophiel nyomába ered társaival, azonban érzései már korántsem olyan barátiak, mint amilyenek korábban voltak, és ez még nagyon sok bonyodalomhoz vezet kettejük közt, amire egyikük sem számított…

Három új szereplő is feltűnik a színen: Diril, Rahsan és Lanazir, az ősi boszorkányok, akiket sajátos rokoni szálak fűznek Sophiel ellenségéhez, a Mágushoz, akiről kiderül, hogy nem más, mint a világ legnagyobb hadvezérének tartott perzsa király, Cyrus fattyú fia. 

A történet ezúttal három szálon futva követi Sophiel második küldetését, s a kedves Olvasók megismerhetik a Perzsa Birodalom mindennapjait, a Halhatatlanokat, vagyis Cyrus király állandó létszámú, tízezer fős hadseregét, de bepillantást nyerhetnek a normannok varázslatos kultúrájába az első viking városokban zajló események folytán.

A regény tovább boncolgatja az első kötetben felvetett morális kérdéseket: Mi a jó és mi a rossz? Ki dönti el, hogy mi számít bűnnek és erénynek? Miben rejlik a hit ereje és miként győzhető le a kétely? Barátságból lehet-e szerelem, és szerelmesekből lehetnek-e ellenségek? Létezik-e kegyes halál, és vajon mit szól a Jóisten, amikor a jók kényszerülnek vérontásra?”

 Kiadta a Decens Magazin Média 2013-ban.

Felépítését tekintve erősen hasonlít az előzőhöz, hiszen ebben a kötetben is találhatunk érdekességeket, például a könyvben szereplő személyekről, helyszínekről (a bejegyzés végén ebből láthattok betekintőt). Szeretem olvasni ezeket a kiegészítéseket, mert sokkal jobban összeáll bennem a kép arról, hogy mit olvasok.  

A borítón nem más látható, mint  Diril, aki Cyrus perzsa király és Zahra királyné legidősebb lánya. Négyen vannak testvérek. Diril a legidősebb, őt követte a szépséges, bronzvörös Lanazir, és a szőke Rahsan, majd a balkézről besikerült féltestvér, Sahranfer.
Sahranferrel gyűlölik egymást, ám felhasználják a másikat a céljaik elérése érdekében. 

 Az előző kötet elolvasása után gondolom nem meglepő, hogy a második is sorra kerül a palettámon, és szépen sorban a többi is. A fülszöveg elég sok információval ellátja az olvasót, tehát nyugodtan leírhatom, hogy örülök annak, hogy Sophiel kiszabadította a lelkeket, s az új, különleges képességének is.

A történet elején feltűnik újra Machiel, aki már egy rövid időre felbukkant az Elveszett lelkek című kötetben is. Nagyon örülök, hogy ebben a kötetben is szerepet kapott, mert imádnivaló karakter. Pisze orrú, csöpp szájú, mosolygós kislány, aki tele van kedvességgel. Amint azt már az Elveszett lelkekben megtudhattuk, ő az emlékezés angyala, ugyanakkor a lelki sebeket is sikeresen gyógyítja. 

„A kicsi angyal megfogta a kezem, amitől érezhetően egyre mélyebb nyugalom és békesség töltött el. Nem szólt, csak mosolygott, és csillogó aranyfénye elhomályosított bennem minden rossz emléket.”

Machiel mellett Raphael karaktere is újra felbukkan, és megnevettet. Amint azt már tudhatjuk, ő volt az, aki az előző kötetben Sophiel medálját gyógyító fénnyel töltötte fel, aminek köszönhetően Joshua meggyógyult. Nagyon tetszik, hogy bármennyire nem ért egyet Sophiel döntéseivel, tetteivel, mégis segíti, támogatja.

Joshua (előző kötetben egyik nagy kedvencem) nagyon fontos szerepet tölt be ebben a kötetben is, aminek mélységesen örülök, hisz’ a régi kedvencekről szívesen olvasok a későbbiekben is.  Állandóan csacsog, próbálja felvidítani a körülötte lévőket, és különös ismertetője, hogy evés közben csámcsog. :D Nagyon tetszik, hogy korához képest mennyire bölcs, komoly, elszánt és erős.

„-De nincs olyan, hogy sors, hát nem érted? Te is tanúbizonyságot szerezhettél arról, hogy az életünk a döntéseink szerint változik. Felelős vagy azért, hogy miként alakulnak a dolgaid, és én nem olyannak ismertelek meg, aki küzdelem nélkül feladja mindazt, amit fontosnak tart.” – mondta ezt Sophielnek. Ugye értitek, hogy miért is imádom annyira Joshuát? :)

Ahogy a történet tovább halad, egyre többet tudhatunk meg Gabriel arkangyalról is. Az első kötetben némi ellenérzést tápláltam iránta (vakhű Elijah rajongóhoz híven), ám ezt gyorsan elfújta a szél, s engem is magával ragadott a lovagias viselkedése, jószívűsége, barátságos viselkedése és önzetlensége. Ő nem élvezetből harcolt/gyilkolt, hanem azért, hogy megvédje az ártatlanokat. A második kötetben elég sok kellemetlenségen kellett keresztülmennie. 

Olvasás közben úgy éreztem magam, mint Sophiel. Egyszerre imádtam Elijah és Gabriel karakterét.

Bardo most is fontos szerepet kapott, aminek nagyon örültem, mert imádtam a nőfalót. Igazi élj a mának típus, aki habzsolja az életet. Tetszett, hogy nem ugrott Elijah torkának amikor Sophiel került szóba, hanem teljes mértékben támogatta testvérét/barátját/vezérét. 

Bardo és Elijah búcsúzásán hatalmasat kacagtam. A sötét angyalok amint úgy köszönnek el egymástól, hogy az ég áldjon… :D

Ahogy Eszter beleszőtte a történetbe a skandináv mitológiát, az mesteri.  Imádtam a vikinges részeket, ahogy Thorról beszélt Astrid. Azonnal tudtam, hogy Bardora gondol.

Ahogy a cselekmények szövevényesen kanyarogva minket is behálóznak, egyre jobban megszerettem Ariel, Sariel és Gabriel trióját. Főleg ahogy Ariel ugratta a 252. oldalon Gabrielt. Nagyot nevettem. Ők hárman erős egységet alkotnak.

Aztán persze ott volt Elijah a gödröcskéivel, aminek szinte lehetetlen ellenállni. Ráadásul amikor Raphael alkut kötött vele, tartotta a szavát, ami nem volt neki könnyű, tekintve hogy miről is volt szó. Na meg ugye ott volt a Magnus Brestissonhoz fűződő kapcsolata, ami újabb meglepetéseket okozott. Szóval határozottan állíthatjuk, hogy Elijah még tartogat számunkra meglepetéseket, s ha lehet, még jobban szeretem, mint az előző kötetben. 

Persze kevésbé kedvelnivaló szereplők is akadtak szép számmal, mert a térítőket az előző kötetben való utálatosságuk, valamint a jelenlegiben való ostobaságuk miatt nem igazán kedveltem, Sahranfert és nővéreit pedig rühelltem, de nagyon.

A 262. oldalon járva én is csak azt tudtam hajtogatni, hogy ne. Potyogtak a könnyeim, bár reméltem, hogy Eszter nem ilyen véget akar az egyik kedvenc szereplőmnek, és szerencsére így is lett. Megkönnyebbültem. Határozottan ütősre sikerült ez a rész is a könyvben, mondjuk az egész kötet összetett volt, izgalmas, magával ragadó, fordulatokban és sziporkázó párbeszédekben gazdag.

Bár nem vagyok egy erőszakos jellem, Dirilnek nem sok jót kívántam. 

Eszternek megint sikerült úgy befejeznie ezt a kötetet, hogy az ember felcsigázva várja a következőt. Szóval hajrá, jöjjön Az Életfa. 

Pontozás: 10/10

(A vikinges jelenetért különösen jár a piros pont. Imádtam.)

Itt pedig amit megígértem:

A. O. Esther: Elveszett lelkek (Összetört glóriák 1.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Hiszel a végzetben? A sorsszerű szerelemben?

Az Univerzum végtelen csendjében különös fényben ragyogó üvegcsékről suttognak. Úgy tartják, az ezüstszállal lezárt parányi palackoknak közük van élethez s halálhoz, ezért angyalok ezrei szállnak alá, hogy megszerezzék a világmindenség titokzatos kincsét. Sophiel, a bájos fiatal angyal lány glóriája és szárnyai nélkül érkezik a Földre, hogy küldetését teljesítse, ám nem számol azzal, hogy a halandó léttel emberi érzéseket is kap odafentről. A félelem, a fájdalom, a kétely és a gyász ugyanúgy ismeretlen fogalom számára, mint az életre szóló barátság, a keserű féltékenység, vagy a mindent felemésztő szerelem – de vajon meg tud birkózni mindezzel az ellenséggel való küzdelem során? Képes lesz-e vakon hinni, s véghezvinni feladatát?

Elijah a Sötét Angyalok vezére, harcos katona, aki sajátosan gondolkozik a jó és a rossz fogalmáról, miközben önálló életet élő, nyolcágú lángoló ostora – szövetségesei sorait erősítve – teszi a dolgát. Kiátkozott angyalként ő a legidősebb idelent, s bár maga sem hisz benne, egy váratlan esemény folytán örökre megváltozik az élete, s ezzel létezésének értelme.

Két össze nem illő lélek – és egy elkerülhetetlen találkozás, amely alapjaiban rengeti meg a világot…”

Kiadta: Decens Magazin Média Kft. (először 2012-ben, majd 2013-ban)

Borító: Dobosy Anikó

ISBN: 978-963-08-4744-5

A legújabb olvasmányom nem más, mint egy nagyon kedves, közvetlen, és eszméletlen tehetséges magyar írónő első sorozatának első kötete. 2012-ben jelent meg először, s nem meglepő, hogy azonnal a hazai olvasóközönség egyik nagy kedvencévé vált. Bátran írhatom, hogy Eszter igen termékeny írónő, hiszen idén már a sorozat hetedik kötete várható, és nem csak ezen a sorozaton munkálkodott az elmúlt időszakban.

A honlapján (http://www.aoesther.com/) rengeteget olvashatunk a könyveiről, beleolvashatunk akár mindegyikbe, vagy eljuthatunk a webáruházba, illetve róla is rengeteg érdekes információt tudhatunk meg. 

S ha ez még nem volna nektek elég, az egyik nagyon kedves bloggertársam Adri készített 2013-ban egy interjút vele, amit itt olvashattok: 

http://adrikonyvmoly.blogspot.hu/2013/03/interju.html

Idéznék az Eszter honlapján lévő bemutatkozásából: „Egy napon ráébredtem, hogy a fantasy az én világom. Ez az a dimenzió, amelyben születésem óta otthonosan mozgok és amelyet rajongásig kedvelek. „

Nos, kedves Eszter, a könyvedet olvasva határozottan én is ezen a véleményen vagyok. Egy jó írót onnan ismerhetünk fel, hogy a könyveit szinte lehetetlen letenni. A te könyveddel pont így jártam. A fantasy a véredben van.

Először a csodálatos borító ragadott magával, gratulálok Dobosy Anikónak érte, nagyon kifejező. Majd ezt követte a tartalmi rész.

Nem volt mindig egyszerű dolgom, mert Eszter facebook oldalán van egy mappa, ahol a karakterekről láthatunk képeket, illetve arról, hogy a való életben hogy néznének ki. Emiatt már az elejétől diavetítésszerűen láttam a jeleneteket, gyakran elkalandoztam.

(https://www.facebook.com/media/set/?set=a.554119507969485.1073741844.436472609734176&type=3) 

A képek mellett bemutatások vannak, ami miatt a szereplőket már azelőtt közel érezhettem magamhoz, mielőtt még a könyvet a kezembe vettem. Leírta többek között a képek mellé azt is, hogyan alkotta meg az adott karaktert. Jó az ilyen „kulisszatitkokat” megtudni, és külön öröm, hogy az írónő úgy gondolta, ezt megosztja az olvasókkal, oldalkövetőkkel.

Én például a mappa miatt tudom azt is, hogy az Elveszett lelkek borítóján nem más látható, mint Sophiel.

A könyv elején egy Shakespeare idézet áll. Ezt követi a Vág Bernadett által írt ajánló, majd az előszó. Határozottan tetszik a könyv ilyen irányú felépítése.

Kedves olvasó, azt hiszem, nem túl meglepő, hogy már az első fejezetnél úgy éreztem, megvettek kilóra. Tényleg. Elemi erővel szippantott magába a történet, a vérem felforrósodott, a pulzusom úgy lüktetett, mint ha valami eszeveszett fogócskából csöppentem volna bele az ismeretlenbe, és ami a legfontosabb, hogy ez a könyv utolsó betűjéig így is maradt.  

Első perctől Elijah karaktere volt a kedvenc, és teljes mértékben megértettem a viselkedését, sőt… ennél több. Elég sűrűn azonosultam a nézeteivel, bár az erőszakot nem feltétlenül tartom a legjobb megoldásnak, néha tényleg nincs más kiút.

 „Évszázadok óta csak pusztították és kizsákmányolták a Földet, amit ajándékba kaptak. Nézd meg, ma is milyenek! A gazdagságot imádják mindenek felett, és a hatalmat. Ez életük legfőbb mozgatórugója. Mit lehet ezeken egyáltalán szeretni? Magad is láthattad, milyenek: önzők, irigyek, lusták és hitetlenek.” <-- Elijah monológja Sophielnek.

Nos, szerintem érthető az, hogy Elijah miért is vetette meg az embereket. S lássuk be, elég sok emberre jellemző a világunkban. 

A Sophielhez fűződő kapcsolatán rengeteget mosolyogtam. A második fejezetben az őszinte döbbenete Elijahnak azonnal kacagásra késztetett. Tetszett, hogy mindketten makacsak és kitartóak voltak. Először azt hinnéd, hogy ők ketten tűz és víz, majd elemi erővel tör rád a felismerés, hogy hoppá, ez nem is így van. A felszín alá nézve megláthatod az igazi énjüket, és minél előrébb jársz a könyvben, annál biztosabb lehetsz abban, hogy mi lehet a végzetük. 

Amikor a 34. oldalon megjelent Mitsuko, a jellemzés alapján azonnal bevillant a kép, amit a facebook karakteres albumában láttam. Igen, határozottan ő. Az otthonáért pedig irigyeltem. Csodálatos helyet alakítottak ki maguknak, varázslatos környezetben. Határozottan élnék én is Mitsuko házában (leszámítva a tériszonyomat). :) Sajnáltam, hogy Sophiel nem maradhatott velük, mert nagyon azonosulni tudtam a karakterével, és az ő szemével láttam minden csodát.

Miután újra útra kelt, felgyorsultak az események, és vészesen fogytak az oldalak. Izgultam nagyon, hogy mi lesz az angyallal, ugyanakkor nagyon gyorsan megkedveltem a fiút, akivel összehozta a sors. Joshua abszolút pozitív lénye igazán üdítő volt abban a közegben, ahová Sophiel csöppent a későbbiekben. Utána a cselekmények igazi meglepetést okoztak, voltak mulatságos és kevésbé mulatságos jelenetek, és felerősödött a romantika szál a történetben. A 327. oldalon már annyira túltengtek bennem is az érzelmek, hogy könnyezve olvastam tovább. Szeretem, ha egy könyv megmozgat bennem valamit, s erre a kötetre ez határozottan igaz.

Az alábbi „dalocskát” én is nagyon megszerettem, így gondoltam elhozom nektek:

„Élt egyszer egy fehér madár az erdőszéli kék tónál,
ám hiába szerették társai, szíve egyre csalta játszani.
Otthagyta őket, s ment a szellők szárnyán,
arra, amerre a titkot súgta a bölcs, erdei páfrány.
Kalandok sora várta, kétségek gyötörték,
majd az út végén felcsillant a fény.
Fekete madárra bukkant, ki magában élt,
olyan vidéken, hol mindenki csak félt.
Egymásra néztek, s más lett rögvest a világ,
a fekete s a fehér egyformán színessé vált.”
/A.O. Esther/

Amikor elolvastam az utolsó mondatát a résznek, csak annyit tudtam kinyögni: „Basszus”. Na igen, egy olvasni szerető és szókinccsel rendelkező egyén azért kifejezhette volna magát másként is, de aki még nem olvasta (de fogja), az megérti majd a későbbiekben hogy miért csak ennyi.

Őszintén szólva már nagyon régen nem éreztem magam így egy könyv elolvasása után. Igen, rengeteg könyv tetszett, szerettem, magával ragadt, de ez a könyv több volt. Mitől? A varázslattól, amit rám bocsátott. Nézzetek bolondnak, de nehéz szívvel tettem most le a könyvet, mert annyira jó volt, hogy most nagyon rossz, mert vége. A stílusa kifinomult, könnyed, lágy, varázslatos. Még ha akarnék se tudnék semmi negatívat írni rá, maximum azt, hogy bolond voltam hogy eddig nem mozgattam meg minden követ érte. Bélyegezzetek elfogultnak, elfogadom. Gyengéim az ilyen könyvek.

Ezúton is szeretném megköszönni Eszternek a dedikált példányt, bearanyozta vele a napomat. A fantasy történeteket különösen szeretem, mert ilyenkor olvasás közben szabadon szárnyalhat a fantázia. :)

Pontozás: 10/10***********

Mindenkinek melegen ajánlom! Még a felénél se jártam, de már ajánlottam az ismerőseimnek. :)

Jeffery Deaver: A kék halál

Fülszöveg: „Hölgyem képzelje el magát, amint egy bárban üldögél. Egy férfi odajön, nem tűnik ismerősnek, de mindent tud önről, ismeri a múltját, tudja, mivel foglalkozik, mi a hobbija. Meghívja egy italra, ön elfogadja. Ez volt az első és utolsó hibája. Ön a modern idők gyilkosának legújabb áldozata. Ő az az ember, aki könnyedén léket vág arra a páncélra, amellyel élete titkait igyekszik takargatni, azét az életét, amely most az ő keze által véget ér. Frank Bishop feladata, hogy megállítsa az elvetemült bűnözőt. Ebben segít neki Wyatt Gillette, egy fiatal hacker. Együtt vadásznak erre az arc nélküli bűnözőre. De hogy kaphatnak el valakit, aki előre tudja minden lépésüket?”

Kiadta az Alexandra kiadó 2003-ban.

A borítója lényegre törő, nem csicsás, ráadásul témábavágó. Fő színe a kék . (A külföldi borító egy árnyalatnyival jobban tetszik)

     

Egy pár szó Jeffery Deaver-ről:

1950. május 6-án született Illinois államban, a Dupage megyei Glen Ellyn nevű faluban. A Missouri Egyetemen szerzett újságírói diplomát, a Fordham Egyetemen pedig jogi diplomát. Eleinte újságíróként dolgozott, majd később jogi területen is, ezt követően pedig sikereket ért el regényeivel.

Regényei a világ számos országában felkerültek a bestseller listák élére, ami alól nem képez kivételt a New York Times, a londoni Times, és a Los Angeles Times értékelése sem. A könyv borítóján két idézet is szerepel, ahol korunk legjobb pszichotriller írójának nevezték, illetve írták, hogy nem sok vetélytársa marad a mesteri megtévesztés birodalmában.

Több évben jelölték az Edgar Allan Poe díjra, és kétszer elnyerte az Ellery Queen Olvasói díjat az év legjobb novellája kategóriában.

Könyvei közül többet meg is filmesítettek, egyik legkiemelkedőbb közülük a Bone Collctor című könyvéből, Universal Pictures készítésében és Denzel Washington (Lincoln Rhyme) főszereplésével a Csontember.

Nagyon tetszett a könyv összetétele.

Mivel hangsúlyos benne az informatika szál, gondoskodtak egy „Glosszárium”-ról, ahol kigyűjtötték a lényegesebb fogalmakat, elnevezéseket, hogy tudjuk is, miről olvasunk. :) Bár felhasználói szinten kezelem a számítógépet, nekem is voltak új ismeretek.  Szóval ne hagyjátok ki semmiképpen a könyv elején ezt a három és fél oldalas szösszenetet.

A történet többféleképpen darabolva van. Egyrészt hat részre van tagolva, másrészt pedig fejezetekre. Részenként egy-egy idézettel egészítve ki a történetet. Fejezetek száma negyvenhét, ami érdekességképp kettes számrendszerben is felírásra került a fejezetszám mellett.

I.   rész: A Varázsló

„A számítógéppel bármilyen bűnt el lehet követni – Még gyilkolni is lehet vele. „  /Los Angeles-i rendőrségi tisztviselő/

II.  rész: Démonok

„Nem az ártatlan csodálat által inspirált harmadik nemzedéket, hanem a hackerek új, minden jogtól megfosztott negyedik generációját képviselte. Őket pedig a düh hajtotta." /Jonathan Littman: Az őrszem/

III.  rész: Az átváltozás

„[A]z anonimitás egyike azoknak a dolgoknak, amiket a számítástechnika következő hulláma az ismeretlenségbe sodor.” /Newsweek/

IV.  rész: Behatolás

„Az internet körülbelül annyira biztonságos, mint Kelet-Los Angeles szupermarketjei éjjelenként. /Jonathan Littman: A menekülő játszmája/

V. rész: A legfelső szint / A szakértői szint

„Csak két mód van arra, hogy megszabaduljatok a hackerektől és a phríkektől. Az egyik, ha megsemmisítetek minden számítógépet és telefont. A másik, ha megadjátok nekünk azt, amit akarunk, ez pedig a MINDEN információhoz való szabad hozzáférés lehetősége. Amíg az egyik be nem következik, mi nem megyünk sehova.

/Egy kinyilatkoztatás néven ismert hacker idézete. Útikalauz a hackerek és phríkek világának első lépéseihez./

VI. rész: Minden az írásmódon múlik

Ezt nem idézem, mivel egy vírus eredeti forráskódjából van idézve mindenféle krixkrax a könyvben, én pedig a negyedét sem értem. :) Akit érdekel, vegye meg a könyvet és olvassa el.

Főszereplő igazságosztónk Frank Bishop, negyven év körüli, sovány arcú, sötétszőke hajú férfi, aki az állami rendőrség gyilkossági osztályán töltött be nyomozói munkakört.  Saját szakterületén önjelölt varázslónak tartották, munkaköre és szakértelme a nehézsúlyú gyilkosok és nemierőszak-tevők felhajtása volt. Vele szimpatizáltam a legjobban, mivel lelkiismeretesen, becsületesen végezte a munkáját, és nem félt bevallani, hogy egyáltalán nem ért a számítógépekhez. (Rögtön nem éreztem magam olyan hülyének, hogy a felét sem értettem a hacker cuccoknak.) :)

Wyatt Gillette egy fiatal hacker, aki erőteljesen el volt magától szállva a történetben, idiótának nézve mindenkit, aki nem ért a számítógépekhez (tehát majdnem mindenkit). A vége felé már kezdtem megkedvelni, bár nem lett kedvenc karakter. Talán a „hobbija” miatt.

A nyomozás maga izgalmas volt, Bishop karaktere pedig magával ragadta az olvasót. A társát, Sheltont az elejétől fogva utáltam, ahogy ellenérzéseket tápláltam Patricia Nolan iránt is. A legmeglepőbb talán a végkifejlet volt. Az informatikai blabla kicsit unalmas volt, de a nyomozás kárpótolt érte.

Zárásul pedig álljon itt a könyv 539. oldala:

A SZERZŐ UTÓSZAVA

A könyv megírása során, jelentős szabadságot használtam a szövetségi és a kaliforniai állami törvényvégrehajtó szervek szerkezetének és működésének leírásában. Bárcsak ugyanezt mondhatnám el a számítógépes hackerek azon képességének mértékéről, amellyel képesek behatolni a magánéletünkbe, de e téren csupa rossz hírrel szolgálhatok Riasztó gyakorisággal történnek ilyen esetek. A néhány megkérdezett számítógépes szakember úgy véli, hogy egy, a Csapóajtóhoz hasonló programot jelenleg feltehetőleg még nem lehet megírni. Mégsem vagyok teljesen meggyőzve – ezen specialisták véleményét hallván akaratlanul is eszembe jutott a világ legnagyobb számítástechnikai vállalatának az a rangidős kutatója, aki az 1950-es években azt javasolta a vállalatának hogy az ne hagyjon fel a vákuumcsövek alkalmazásával, mert a mikrochipnek egyáltalán nincs jövője. Egy másik nemzetközi hardver- és szoftvergyártó cég vezérigazgatója pedig azt állította a '80-as években –, hogy soha nem lesz a személyi számítógépeknek jövedelmező piaca. Jelenleg azonban még joggal feltételezhetjük, hogy a Csapóajtóhoz hasonló program nem létezik. Nos, talán nem. És igen! A fejezetek számozása kettes számrendszerben történt! Ne érezzék emiatt rosszul magukat, a számok nekem is fejtörést okoznak!

Pontozás: 10/8

Dana Bate: Iránytű a szerelemhez és titkos lakáséttermekhez

Dana Bate: Iránytű a szerelemhez és titkos lakáséttermekhez (The Girls’ Guide to Love and Supper Clubs)

Megjelenését tekintve először 2012-ben Londonban jelent meg The Secret Supper Club címmel, majd 2013 februárjában a Hyperion kiadó jóvoltából Amerikában is, ahol a The Girls' Guide to love and Supper Clubs címet kapta.

Nálunk Magyarországon szintén 2013-ban jelent meg az Erawan kiadó jóvoltából, a Fejős Éva könyvtára sorozatban.

Oldalszám: 508

ISBN: 978-963-89827-0-4

amerikai                                   angol

Könyvborító: Az angol, amerikai és magyar borító közül számomra a legjobban talán a magyar tetszett, mert szolid, kifinomult, és nem kelti túlzsúfoltság érzetét. Az angol borítón kicsit túl sok volt a sütéshez szükséges kellék, viszont az idézet teli találat volt: „You never know whose eyes you'll meet across the table” (Soha nem tudod, hogy kinek a szemeivel fogsz találkozni az asztalon át). Az amerikai borító kevésbé volt megkapó. Mindenesetre a lényeg a történeten van.

 Az írónőről elég sok dolgot megtudhatunk, ha picit tudunk angolul, és meglátogatjuk a honlapját (www.danabate.com).

A Yale egyemen tanult, többek között biokémiát, az utolsó évben mégis az újságírást választotta. Átment a Northwestern-re, ahol végül diplomát szerzett, és kiemelkedő teljesítményével elnyerte az újságíróknak járó Harrington díjat.

Mielőtt írói pályáját elkezdte, Washingtonban dolgozott öt évig riporterként. Azt is megtudhattuk, hogy amikor épp nem ír, a konyhájában kísérletez egy-egy recepttel.

Jelenleg Philadelphián kívül él a családjával.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „A huszonhat éves Hannah Sugarman szinte mindent megkapott az élettől, amire egy maga korabeli nő vágyhat. Remek állást, jóképű, nagymenő pasit és egy igazán csilivili lakosztályt Washington D. C. egyik legjobb negyedében. Csupán egy a bökkenő: Hannah a pokolba kívánja az egészet. A tudományos konferenciák és a fényűző partik helyett a sütik és sültek világában érzi igazán otthon magát, munkaidőben is recepteket körmöl, titkos lakáséttermet nyit főbérlője tudta nélkül, és a mintaszerű hercegnőt úgy dobja le magáról, akár a felesleges kilókat… hogy a szerelem és a káosz új ízeket vigyen az életébe ­– és mindazokéba, akik megkóstolják a főztjét.

Az Iránytű a szerelemhez és titkos lakáséttermekhez igazi ínycsiklandó sikerkönyv egy olyan „szomszédlány” főhőssel, aki gyakran hülyét csinál magából a partikon, de pontosan tudja, mitől jó egy répatorta. És bár az álmai néha cukormázosak, azt már megtanulta, hogy az élet legfontosabb hozzávalója: higgy magadban.

„Sütiillat, szerelem… ezt ígérte a regény, de sokkal többet adott nekem. Például megerősítést, hogy amikor valamiben nem érzed jól magad, akkor tovább kell lépned. Humoros, nagyon kedves, csoki-, narancs- és fahéjillatú történet az újrakezdésről és arról, hogy sose adjuk fel, mert a gödör aljáról is felfelé vezet az út.” Fejős Éva”

Már a történet legelején arra gondoltam, hogy te jó ég, mit keres ez a nő abban a közegben? Prescotték családja enyhén szólva is begyöpösödött sznob. Amikor a házukról esett szó, hatalmasat nevettem. Idézem:

„Adam betessékel az előcsarnokba, ami körülbelül akkora, mint Alaszka, és hasonló a hőmérséklete is.”

Amikor megjegyzést tettek Hannah répatortájára, eszembe jutott, hogy a nő egy szent, mert az biztos, hogy én már a fejükre borítottam volna. :)

  

Adam Prescott: tutyimutyi, nyálas, ostoba ficsúr. Anyuci kedvence, aki azt hiszi, hogy attól lesz valaki férfi, ha egyfolytában kritizálja a barátnőjét. Nem csak lapátra tenném, de fejbe is vágnám vele jó alaposan előtte. Iszonyatosan utáltam a srácot. Hiába sikeres a politikai pályán, ha egy idióta.

Millie: egy tipikus kavarászós dög. Akkor érzi jól magát, ha másoknak keresztbe tehet, s a legtöbbször Hannah a célpontja. Ráadásul még főzni sem tud, ahogy Hannah fogalmazott, egy döglött oposszuméhoz hasonlít az étel íze amit ő készített. (ezen a hasonlaton felkacagtam)

Hannah Sugarman: humoros, kedves, egyszerűen nem lehet őt utálni. Imádom, hogy szabadszájú, és mindent kimond amit gondol. Üdítő egy olyan világban, ahol olyan begyöpösödött agyú emberek élnek, mint Millie és Adam, na meg a Prescott szülők. Vagy épp a semmit meg nem halló Sugarman házaspár. Hannah sok időt vesztegetett el azzal, hogy megpróbált megfelelni az elvárásoknak, ám végül gondolt egy merészet, és kilépett abból a közegből, amiben rosszul érezte magát.

Blake: Hannah főbérlője. Kedves, humoros, igazán törődik a barátaival. Első pillanattól szimpatikus volt neki Hannah, és bár nem tudott a nő kis titkáról, mégis támogatta mindenben. Nyíltszívű, és nekem különösen tetszettek a tengerész hasonlatai, szóhasználata.

A történet fő szála a humor volt, a romantika éppen csak kellő mennyiségben vegyült el benne, így szerencsére megkímélt az írónő a túl nyálas, sziruposan csöpögő, gyomorforgató love story-tól.

Tetszett, hogy szinte minden oldalon volt valami, ami miatt az ember nagyokat mosolyoghatott. Hannah barátnőjét Rachelt nagyon kedveltem, talán ő volt az egyetlen az ismerősi körben, akit tényleg érdekelt, hogy mit akar Hannah, kivéve persze Blake-et, aki mindvégig támogatta.

A négyszázadik oldal környékén erősen besűrűsödtek az események, s egyre jobban szorítottam azért, hogy Hannah jól döntsön. Aztán a négyszázharminckilencedik oldalon borult a bili. 

Mély levegőt vettem, és egy pillanatra döbbenten ültem, hogy na most mi lesz?

Van, hogy az ember úgy érzi magát, mint ha épp egy szakadék fölött kifeszített kötélen egyensúlyozna, és valaki rángatná is azt a kötelet, de ez a könyv is rámutat arra, hogy aki nem kockáztat, nem is nyerhet. Persze nem lehet ész nélkül belevágni a dolgokba, viszont néha kockázatot kell vállalni ahhoz, hogy elérjük azt, amire igazán vágyunk. 

Pontozás: 10/10

Cecelia Ahern: Nyomomban az életem

Cecelia Ahern: Nyomomban az életem (eredeti címe: The Time of My Life)

Kiadta: Athenaeum kiadó 2012-ben. (Eredeti megjelenés: 2011)

Fordította: Szili Orsolya

Oldalszám: 470.

Stílusa/műfaja: vicces, romantikus, chick lit (modern irodalmi műfaj, a női lét kérdéseivel foglalkozik szórakoztató, gyakran humoros formában)

Fülszöveg: „Mi történik, ha nem veszed komolyan az életed?

Lucy Silchester még a 30. születésnapja előtt megkapja a választ. Élete bekopogtat hozzá egy mókás idegen férfi képében, s szembesíti azzal, amit a szerelmével való szakítása óta nem volt hajlandó tudomásul venni: hogy nagy bánatában szinte megszűnt létezni. S elkezdődik egy megható és mulatságos kalandsorozat, mely során a kissé különc lány újra rátalál családjára, barátaira s bizony a szerelemre is.

Megható, vicces és tanulságos – Cecelia Ahern új regényében bemutatja, mi történik, ha nem figyelsz eléggé az életedre, és hogy sosem késő újrakezdeni.”

Az elején az idézet számomra teli találat volt.

„Nem olyan vagy, mint régen.

Lelkes voltál, mindez kiveszett belőled.”

ALICE CSODAORSZÁGBAN

Szereplők:

Lucy Silchester: A történet elején nagyon sajnáltam. Először azért, mert dobta őt a „csodálatos és tökéletes” Blake (aki szerintem egyáltalán nem az), másrészt szerintem, ha ilyen családom lenne, én se túl sűrűn szeretném őket látni. Lucy helyében valószínűleg nem egy garzonlakást veszek, hanem egy repülőjegyet valami távoli országba, aztán meglátjuk mi lesz. Bár főleg inkább az apjával voltak gondok, úgyhogy őt kellett volna száműzni. 

Riley Silchester: Lucy bátyja, sikeres ügyvéd, kedves, jó humorú, egyenes ember. Róla szívesebben olvastam volna többet. Mindig igyekezett támogatni a húgát, még ha sokszor piszkálták is egymást jó tesók módjára.

Mr Pan: Egy hermafrodita macska (igen, jól olvastad), aki fiú nevet kapott, de Lucy sokszor valami lány néven szólítja, amire dorombol erőteljesen, szóval lehet elhibázott volt a névválasztás. Lucy nagy Pán Péter rajongó, ezért lett Mr Pan.

Don Lockwood: Egy „véletlen” telefonhívásnak köszönhetően kapcsolódott a történetbe. Szimpatikus karakter, kedves, okos, humoros, ráadásul megértő is. Ő volt a második húzó ember a történetben.

Életem/Cosmo Brown: Érthető a mondanivalója, talán az ő karaktere volt a leghumorosabb, legszerethetőbb. 

Most pedig magáról a történetről:

Azt már az elején (a levél megérkezésekor, illetve olvasásakor) megállapítottam, hogy kedves írónőnk határozottan szeret a könyveibe beleírni egy-egy levelet, ami valahogy személyesebbé teszi az egészet. Az U.i: Szeretlek című könyvéből hiányoltam is volna a leveleket, mivel lényeges momentumai voltak a történetnek, ám ebben a kivitelezésben, ahogy itt szerepel kissé viccesen hatott.

Ahogy azt már a chick lit stílusnál megszokhattuk, az élet bizonyos nehézségeit, akadályait humoros köntösbe burkolva mutatja be.

Igazság szerint a főszereplő lányt elég sokáig nem tudtam megkedvelni, viszont az sms-es jelenet, amikor fotókat küldözgettek Donnal, mosolyt csalt az arcomra. Aztán jött rengeteg idióta szituáció, amin vagy hangosan nevettem, vagy a fejemet fogtam és az égre emeltem a szemem. Hangosan sóhajtoztam, hogy te jó ég, ezt nem hiszem el! :D

Ebben a történetben rengeteg téma górcső alá került, ami bár vicces körítést kapott, komolyan elgondolkodtatta az olvasóközönséget. Hiszen miről is volt itt szó? Volt szó gyász feldolgozásról, szakításról, hazugságokról, munkáról, boldogtalanságról, útkeresésről. Arról, hogy az ember örökösen meg akar felelni mindenkinek, s közben talán elveszíti az igazi önmagát. Az elején nem igazán tetszett a történet, de a végére összeállt a kép, és végre megértettem a mondandóját. Cecelia Ahern megint olyan könyvet írt, aminek mélyenszántó mondanivalója van.  

Kedvenc karakterem vagy inkább karaktereim: Életem/Cosmo Brown , Don Lockwood illetve Riley. 

Kedvenc jelenetem talán az volt, amikor Lucy kölcsönadta a telefonját Donnak, illvetve a Top 5-ben biztos benne volt az is, amikor Lucy anyukája kipukkadt, és elmondta végre a lányának, hogy mi nyomja a szívét. 

A történet sok mindenre rávilágít. Egyrészt arra, hogy a hazugság csak további hazugságot szül, s ebből semmi jó nem származik. Másrészt, hogy törődnünk kell önmagunkkal, tudnunk kell hogy mire vágyunk, és tennünk is érte, még ha hibásan döntünk is, mert azok a mi döntéseink, nem hagyhatjuk, hogy más hozza meg helyettünk őket. Harmadrészt pedig az egyik legfontosabb: Tudnunk kell kommunikálni a körülöttünk lévőkkel, legyen az a családunk tagja, barátunk, vagy egy szomszéd, hiszen ahogy más segíthet nekünk, úgy mi is másoknak. Ne csak éljünk egymás mellett, hanem figyeljünk is oda másokra. 

Pontozás: 10/8

Nora Roberts: A gyűjtő

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Lila Emerson meg van győződve arról, hogy az élete tökéletes, és nincs szüksége senkire a boldogsághoz. Lila hivatásos házvigyázó, ami elég szokatlan munka, de ő nagyon élvezi, hogy mások lakására vigyázhat, amíg a tulajdonosok nyaralnak. Az élete állandó utazás, és két bőröndbe belefér minden holmija. Közben sikeres író, aki éppen a következő regényén dolgozik. Egy este kinéz az ablakon, és egy gyilkosság szemtanúja lesz. Természetesen azonnal kihívja a rendőrséget. Később találkozik az egyik áldozat bátyjával, és akkor még nem sejti, hogy az élete váratlan fordulatot vesz.

Ashton Archer gazdag családból származó sikeres festőművész. Amikor az öccse tragikus körülmények között meghal, mindenáron beszélni akar a szemtanúval, hogy kideríthesse, mi történt. Nem tudja elhinni, hogy az öccse megölt valakit, majd öngyilkos lett. A találkozás megváltoztatja mindkettejük életét. Nemsokára kiderül, hogy egy megszállott műkincsgyűjtő áll a gyilkosságok hátterében, és nem Ashton öccse az egyetlen áldozat. Lila és Ashton is veszélybe kerül. Egy bérgyilkos vadászik rájuk, miközben rég elveszettnek hitt, felbecsülhetetlen értékű cári kincsek kerülnek elő, és a történet egyre szövevényesebb lesz. Ashton és Lila is megtalálja a maga kincsét, a szerelmet, ami fontosabb és értékesebb minden műtárgynál.”

Nora Roberts: A gyűjtő (eredeti cím: The Collector)

Kiadta: GABO kiadó

Fordította: Gondáné Kaul Éva

ISBN: 978-963-689-931-8

Oldalszám: 576, ebből ténylegesen lényeges 573.

Megjelent: 2015 februárjában (eredeti megjelenés 2014-ben)

A szereplőkről:

Lila Emerson: Női főszereplőnk külsőre átlagosnak mondható. Középtermetű, vékony, barna hajú, huszonnyolc éves. Hat éve hivatásos lakásfelvigyázóként dolgozik, amit imád csinálni. Lakásfelvigyázói munkáját inkább szórakozásnak, kalandnak tekintette, hiszen közben írói babérokra tört, ami szépen jövedelmezett. Célközönsége a tizennégy és tizennyolc év közötti tinik voltak, s bár nem aratott első regénye osztatlan sikert, azért elég sok lelkes rajongót sikerült vele bevonzania. Regényének második része megjelenésre vár, a harmadikat pedig épp írja (a könyv utolsó harmadában be is fejezi). Tehát elmondhatjuk főhősnőnkről, hogy sokrétű érdeklődése van, emellett szereti az állatokat, egy kicsit rendmániás, nagyon makacs, önálló jellem. Szereti maga intézni a dolgait, nehezen fogadja el a változásokat, persze ez kissé ellentétes személyiségre utalhatna, ha nem olvasnánk végig a történet, de ugye én megtettem, s ti is megfogjátok. Egy napon tanúja lesz egy gyilkosságnak, ami alapjaiban változtatja meg az életét. A történet előrehaladtával egyre jobban kirajzolódik a személyisége, s egyre jobban megkedvelhetjük a karakterét.

Julie Bryant: Lila legjobb barátnője. Harminckét éves, magas, vörös hajú, telt idomú. Mérsékelten divatmániás, művészeti vezetőként (egy galéria igazgatója) dolgozik, elvált, és barátközpontú. Abszolút kedvelhető karakter. Külön öröm, hogy Luke és ő a főszereplők legjobb barátai, így sokat tudhatunk meg róluk a történetet olvasva.

Ashton Archer: Ő a férfi főszereplő. Sűrű, sötét zilált haja van, borostája és zöld szeme. Lila szerint Thomas (a macska akire vigyáz) szemére hasonlít. Ahogy azt már a fülszövegből megtudhattuk, öccse, Oliver szintén meghalt aznap este, amikor Lila szemtanúja volt egy gyilkosságnak. Igazi művészlélek, nagyszerű képei élethűek, varázslatosak. Összetett személyiség, családközpontú. Mindig, mindenre keresi a választ, ő a nagytestvér, aki mindenki támogatója. Határozott, erős jellem, ugyanakkor az érzelmeit sem fél kimutatni. Mindent megtenne a szeretteiért, s ezért számomra ő az egyik legpozitívabb karakter.

Luke Talbot: Ashton egyik barátja. Világoskék szemű, sűrű, barna hajú, magas, széles vállú, erős karú, nagy kezű férfi. Egy pékség tulajdonosa, akiről első olvasásra nem gondoltam volna, hogy azzal tölti a napjai nagy részét, hogy sütöget és cukormázzal vonja be a muffinokat és egyéb finomságokat. Imádtam, hogy egyszerre volt erőt sugárzó, talpig férfi, ugyanakkor a foglalkozása nem valami macho-s. Sok minden kiderül róla, ő is összetett személyiség, aki tud meglepetést okozni az olvasóknak.

Fitzhugh és Morelli: rendőrök, akik a 11. emeleti lakásból kizuhanó nő ügyében intézkednek, elsőként érkeznek a helyszínre, és Lila velük osztja meg először azt, hogy mit látott. Sajnálatos módon ők túl sokáig nincsenek képben.

Waterstone és Fine nyomozók: a kihallgatást és nyomozást folytatók. Waterstone már az elején elnyerte a szimpátiámat, ám Fine nyomozóval kapcsolatban ellenérzéseket tápláltam. Ő egy igen ellentmondásos személyiség a történetben.

Jai Maddok: Hosszú, fekete hajú, ázsiai nő, aki a főnöke megbízásából kiiktatja a nem kívánatos személyeket. Egyfajta tisztogató, nem épp a becsületes fajtából. Iszonyatosan rühelltem a nőt. Egy dolog a kleptománia, más dolog hogy egy hidegvérű szuka.

Thomas és Earl Gray volt a két nagy kedvencem. Szerintem ha belevágtok a könyvbe, tudni fogjátok miért írtam. ;)

A történet fordulatokban gazdag. A szereplők kidolgozottak, a cselekmény folyamatos, az írónő pedig mindig előrukkol valami új információval, ami nem hagyja az olvasó kíváncsiságát szunnyadni. Olvasás közben végig éreztem a véráramomban az adrenalint, ahogy együtt izgultam, nyomoztam a szereplőkkel, vagy épp meggyászoltam a szeretteiket. Imádtam a Julie és Lila, illetve Luke és Julie közötti szálakat, a megismerkedésük történetét. Az biztos, hogy az ember álla garantáltan a földet verdesi, amikor a nők elmesélik hogyan lettek barátnők.

Arról nem is beszélve, hogy milyen szálak futnak keresztül kasul a történetben.

Ahogy azt már megszokhattuk, Nora Roberts ebben a könyvben is tökéletes egyensúlyt teremtett a hangulatok, érzelmek, stílusok között. A történet fő szála a krimi, azonban kellő mennyiségben van benne romantika és humor, ami miatt kiegyensúlyozott a történet, nem sarkos és monoton. Az érzelmi skála elég sok pontját megjárhatja az olvasó, hiszen az egyik pillanatban izgatott, a másikban már mosolyog egy vicces jeleneten, vagy meghatódik egy másikon. Imádom, hogy sokszínű, és nem hagyja ellaposodni a történetet. Bár az első száz oldal után elég sok információ van a birtokunkban, még mindig tud meglepetést okozni. A történet végéig fenntartja a figyelmet, ad információkat, és hagyja, hogy a saját következtetéseidre juss, majd utána kiderül, hogy jól tippeltél vagy sem. A könyv elolvasása után azt éreztem, hogy így kerek az egész. Ahogy a mondás tartja: „Minden jó, ha a vége jó.” Imádtam minden betűjét, izgultam, dühös voltam, nevettem, sírtam (a legvégén), s mindent egybevetve újjászülettem a történet olvasása közben. Kell ennél több?

Külön tetszett a történet részekre tagolásánál hagyott egy-egy idézet. pl. második résznél: „A rokonainkat a sorstól kapjuk, de a barátainkat mi magunk választhatjuk.” /Jacques Delile/

Voltak apró elütési hibák, de szerencsére ezek nem zavartak meg, és zökkentettek ki a ritmusból (Ms helyett Mr szerepelt a 284. oldalon, vagy épp Rylee szerepelt Kaylee helyett a 320. oldalon).

Egyetlen apróság, aminél feljajdultam, méghozzá a 147. oldalon:

Szia, Ethan, hogy van?

Na vajon mi sántít nekem ebben a mondatban? Tegezve köszön, aztán magázódva kérdez. Hozzáteszem, a társalgás további része is magázódva folytatódik. Ez a baki fájt.

Amúgy ezzel a könyvvel a legnagyobb baj, hogy szinte lehetetlen letenni. Komolyan! Elkezded olvasni, aztán csak azt veszed észre, hogy már a felénél jársz, és az idő is későre jár. Azért csak tovább olvasod, majd mikor felnézel, nem percek, hanem órák teltek el, és a könyv háromnegyedét már megetted. Aludni kellene, ehelyett mit csinálsz? Szemezel a könyvvel, majd kínzó lassúsággal érte nyúlsz, majd visszateszed. Önuralmad végén jársz. Mit csinálsz? Tovább olvasod a lámpafénynél, vagy lefekszel aludni, amiről tudod, hogy forgolódni fogsz, mert érdekel a könyv vége? Ha tovább olvasod, másnap szidod magad, mert nagyon gyorsan a végére értél, és nincs az a jóleső napindulás, hogy ma még egy jó könyvet be kell fejezned. Viszont ha másnapra hagyod, éjjel nagyon kínkeservesen alszol csak el. Ez bizony kérem szépen a huszonkettes csapdája.

Határozottan éreztem ennél a könyvnél is, hogy túl rövid. Mondhatnád kedves olvasó, hogy „de hiszen több mint ötszáz oldal…”, viszont te is tudod, hogy egy jó könyv lehet akármekkora terjedelmű, a végén úgyis rövidnek fogod érezni, mert vége, és nem marad más, mint a végtelen szomjúság, hogy újra átélhesd az érzelmek kavalkádját, amit olvasás közben.

Pontozás: 10/10

A fentebb említett „hibák” vagy inkább észlelések cseppet sem vontak le a történet értékéből. 

Kelly Oram: Szívzűrterápia strébereknek

"Avery gyakorlatilag születése óta szerelmes a legjobb barátjába. Aidennek ugyan fogalma sincs erről, a lány mégis vígan tervezgeti közös jövőjüket. Egész addig, amíg a srác közli, hogy barátnője van… Mit lép erre a stréber Avery? Hát igazi kocka módjára a tudományba menekül: egy sor társadalmi kísérlettel akarja ­bebizonyítani, hogy az összetört szív csak akkor gyógyul be, ha az ember előbb túljut a gyász hét fázisán. Csakhogy a kivitelezéshez szüksége van egy független külső megfigyelőre — itt lép a képbe Aiden bátyja. A csöppet sem stréber Grayson olyan dolgokra veszi rá a gátlásos lányt, amiket korábban álmában sem mert volna megtenni. A suli alfahímje és a legnagyobb stréber egyre több időt tölt együtt — persze kizárólag a tudomány érdekében! —, és közben egy egészen új kísérlet veszi kezdetét…"

A könyvet a Móra kiadó adta ki 2014-ben. 
Fordította: Vándor Judit
Fordítás alapjául szolgáló mű: Kelly Oram: The Avery Shaw Experiment 
Műfaja: Ifjúsági romantikus, ami bővelkedik humorban, ugyanakkor elgondolkodtató is. 
Oldalszám: 224

ISBN: 978-963-415-193-7

Egészen zsenge korom óta rajongva, dédelgetve imádom a Móra kiadó könyveit. Az ő könyveiken nőttem fel (többnyire). Tartsatok érzelgősnek, de úgy éreztem, hogy mindig tudták, hogy mire van szükségem. Minőséget adtak ki a kezükből már régen is, és örömmel mondhatom, hogy ez a mai napig így van.

"Ugye tudod, minek a rövidítése a LOL? Ha valami nagyon tetszik, vicces, röhejes vagy éppen szánalmas, na az LOL. Ha unod már a vámpírokat meg az egyéb misztikus lényeket, új sorozatunkban belevaló, hétköznapi csajokról olvashatsz, akiknek az élete tele van ilyen vicces, időnként meg persze romantikus pillanatokkal. Válaszd ki a hangulatodhoz legjobban illő történetet, és a végén úgy érzed majd: ez tényleg LOL!"  

Található ez a bemutató szöveg a Móra kiadó honlapján (http://www.mora.hu/sorozat/lol-konyvek).

Számomra azonban kicsit mást is nyújtott a könyv, mint nevetést. Talán tini fejjel nem feltétlenül veszi ezt észre az ember, de elég mélyenszántó gondolatokkal is rendelkezik némelyik, és egész jó tanácsot ad a mai tiniknek (kár hogy egyet-kettőt nem tini fejjel olvastam el, talán másképp álltam volna a világhoz).

Először is, hogy kinek ajánlanám a könyvet: minden olyan olvasni szerető, fiatalságot nem utáló embernek, aki most fiatal, emlékszik rá hogy volt fiatal, szeret olvasni, nevetni, és nem vár mást egy könyvtől, csak hogy szórakoztassa. Ugyanis ez garantált. 

Az írónő stílusa magával ragadó, már néhány oldal után úgy érzed, a történet magába szippant és nem ereszt. A könyv nyelvezete egyszerű, külön tetszett, hogy nem volt tele szlengekkel (így én is értettem), a káromkodás minimális mennyiségben volt jelen, és tanító jelleggel mindig figyelmeztetve volt a delikvens, tehát nem buzdít trágár beszédre, nem úgy mint egyes kultúrszennyek, amiket még gondolatban is cenzúrázni kellene. 

A történet könnyed humorra épült, ám a komolyságot sem nélkülözte. Kellő mennyiségben volt benne minden, sehol nem éreztem olvasás közben, hogy valami túl sok volna. Rengeteget nevettem és bele tudtam élni magam a főszereplő lány helyébe. Nem volt nehéz, mivel én is a tipikus stréber csoportba voltam sorolva, és általában én is igyekeztem, hogy senkinek ne szúrjak szemet. 

Avery tüneményes lány volt, bár az elején elég furán néztem, hogy mégis mi a helyzet, aztán egyre jobban megkedveltem.
Aiden volt a "sötét paraszt" az én szememben, az elejétől kezdve ellenszenves volt, és csak a legvégén sikerült minimálisan változtatni a véleményemen, de soha nem lesz a kedvencem. Ellentétben ugye Grayson, aki az első pillanattól közkedvelt volt, tetszett a könnyed humor ami körüllengte, és az önirónia ami néha jellemezte. Több kedvenc jelenetem is hozzá fűződik, legyen az a zuhanyzós, vagy épp a táncos. Nem gondolta magát tökéletesnek, a menő álca mögött azért benne is erősen jelen volt a bizonytalanság, főleg ha Avery-ről volt szó, és elég sokszor fenékbe billentette volna az öcsikéjét, amit én sűrűn támogattam volna:) Hiába na, van amikor az emberből előbújik a kisördög. 

Imádtam Grayson barátait. Pam és Cloe ügyesen pártfogásukba vették Avery-t, amivel megkönnyítették Grayson helyzetét. Kedvesek voltak, és egyáltalán nem kezelték kívülállóként, s nem voltak elszállva maguktól, mint ahogy a klikkesedésnél a népszerűek táborát erősítő emberek többsége. 

Az agyasok (vagy ahogy Grayson nevezte őket: Okostojások) táborát is nagyon kedveltem, Libby egyenesen főnyeremény volt a könyv szempontjából. Kellett egy ilyen karakán, vagány csaj Avery mellé. 

Egy szó mint száz, a karakterek szerethetőek voltak többnyire, aki pedig mégsem, az meg is érdemelte a sorsát. :) A történet életszagú, akár meg is történhetett már valakivel, egyáltalán nem volt túlzó vagy snassz. 

Szigorúan csak gratulálni tudok az írónőnek, még több ilyen könyv kellene, mert talán felnyitja a szemét az olvasóknak (igaz általában nem ők a gyepes agyúak), hogy a klikkesedés nem mindig jó, a klikkeket össze is lehet vonni, s tán két látszólag ellentétes csapatból lehet valami jobb, valami több! Ne csak a külső alapján ítéljünk, hagyjunk másokat kibontakozni, mert attól hogy valakinek nem ugyanaz az érdeklődési köre, még lehet értékes, sőt... szórakoztató is, és kár lenne kihagyni egy lehetőséget, mert az élet rövid, és kell a szórakozás. :)

Szerettem a stílus, a karakterek és a mondanivaló miatt. Ó, és ami még plusz jó, hogy a Móra kiadó honlapján vannak naplórészletek, amik kiegészítik a könyvet. Imádom :D (http://www.mora.hu/hirek/avery-es-grayson-naploja)

Ha tetszett a könyv leírása, vagy az értékelésem (esetleg mindkettő), vedd meg, kérd kölcsön, stb. a lényeg hogy olvasd el, mert garantáltan egy könnyed és szórakoztató történetet kapsz, amiről később azt fogod nyilatkozni, hogy nem volt  időpocsékolás.

Pontozás: 10/10