Vigyázat!
Cselekményleírást tartalmazhat!
Fülszöveg: „Egy csendes őszi
estén kezdődött. Stockholm egyik elhagyatott külvárosi részében Petra Westman
rendőrnő kocogás közben véletlenül egy megrongálódott babakocsira bukkan a
bokorban, benne egy súlyosan beteg csecsemővel. Néhány méterre tőle egy halott
nő fekszik, az arcát a felismerhetetlenségig összeverték. Valahol nem messze
pedig egy hároméves kislány várja haza a szüleit, bezárva egy lakásba, teljesen
egyedül. Conny Sjöberg nyomozó és csapata lát neki a gyilkosság
felgöngyölítésének, a holttest személyazonossága azonban ismeretlen, az óra
ketyeg, a kis Hanna pedig felfedezi a telefont, és egy idegen bácsi felajánlja
neki, hogy a megmentésére siet… Carin Gerhardsen sorozatának második részében a
svéd társadalom végletesen elszigetelt rétegeibe vezeti az olvasót: alkoholista
anyák, erőszakos apák és elhanyagolt tinédzserek világába, ahol a gyerekszobákban
elsuttogott rettenetes titkok nem múlnak el nyomtalanul. Hátborzongató és
letehetetlen, a skandináv krimi legjobbja.”
Kiadta az Athenaeum kiadó
2014-ben.
Fordította: Markwarth Zsófia
Fordítás alapjául szolgáló mű:
Mamma, Pappa, Barn
ISBN: 978-963-293-361-0
Oldalszám:352
„Carin Gerhardsen eredetileg
matematikusnak tanult, regényeit is a szakmájától elvárható pontossággal és
kíméletlen logikával építi fel.A Stockholmban játszódó Hammarby-trilógia az
egyre népszerűbb skandináv krimik rajongóinak új kedvence világszerte. Méltatói
a The Wire (Drót) című tévésorozathoz hasonlítják; meglepő és
fordulatos történet, hiteles szereplők, eszeveszett tempó. Stieg Larsson, Jo
Nesbo és Camilla Läckberg olvasóinak kötelező.” (A könyv füles borítójának
belső felén található információ.)
Mivel éreztem az első részben
a lehetőséget, hogy valami igazán izgalmasat is tud teremteni az írónő, kapott
egy esélyt ez a kötet is. Az első részben a gyilkos naplója, és maga a
gyilkosságok leírása szerintem nagyon jól sikerült, ám több dolgot is
hiányoltam a könyvből. Hiányzott a nyomozók mélyebb megismerése, ábrázolása, az
a tipikus vérforraló izgalom a nyomozás közben, és maga az igazi nyomozás.
Számomra A mézeskalács ház kicsit lapos volt, ám ezzel a kötettel kapcsolatban
jók voltak a megérzéseim, és nem hiába.
A borító magáért beszélt.
Földi Andrea nagyszerű munkát végzett. Szétnéztem a neten a külföldi borítók
után, s határozottan a magyar tetszik a legjobban.
Már a bevezető történetnél
éreztem, hogy ez sokkal nagyobb hatással lesz rám, mint az előző kötet. Olyan témákat
feszeget az írónő, amelyek alapjaiban rengetik meg az ember világát. Különböző
társadalmi helyzetekben lévő emberek, nemtől és korosztálytól függetlenül
szerepet kapnak a történet szövevényes cselekményeiben. Ahogy azt már Carin
Gerhardsentől megszokhattuk, most sem híve az in medias res (bele a közepébe)
dolognak, inkább minden cselekménynek csinál egy felvezetőt, talán pont a hatás
kedvéért, ám számomra megint kicsit sokáig húzta ezt az egészet. Mindenesetre
tény, súlyos témákat boncolgat. Alkoholizmus, családon belüli erőszak,
pedofília, elhanyagoltság, rossz irányt vett tini sorsok, magára hagyott
gyermekek, szétszakadt családok, rossz döntések, felelőtlenség, nemi erőszak,
mások kihasználása és megannyi más teret kapott a regényben.
Egyik számomra kedves jelenet
az volt, amikor Sandén és Sjöberg elment sörözni, és a pub-ban megszólalt az
egyik kedvenc Sinatra dalom, a Fly me to the moon. Apró dolog, de azonnal
mosolyt csalt vele a szerző az arcomra, még ha előtte elég komoly magánéleti
problémáról is esett szó közöttük. S természetesen azonnal meg is kellett
hallgatom a dalt nekem is. Sandén karaktere az egyik, amelyikben eddig nem
sikerült csalódnom a két kötet során. Ő az, akit sikerült megkedvelnem.
„A zongorista a Fly me to the moont játszotta, és a zongora köré gyűlt becsípett közönség vele együtt énekelt. Sjöberg és Sandén valamivel messzebb álltak, a bárnál, egy-egy sörrel a kezükben. A mámor, a zene és a körülöttük lévő laza hangulat végérvényesen magába szippantotta Sjöberget, amitől önfeledt állapotba került. Jensszel teljesen fesztelenül tudott beszélgetni, nem voltak felvett stílusok, sem árgus pillantások. Huszonöt éve ismerték egymást, már nem volt szükség holmi személyes elemzésre. Emellett Sandén nagyon szórakoztató volt. Folyamatosan nevettek, ha egyszer rákezdték, és Sjöberg már előre félt attól, mennyire lesz rekedt másnap. Nem kínozták gonosz gondolatok, és semmit sem volt muszáj, elég volt, ha minden egyes érzékével magába szippantja az életet.”
Petra Westman nagyot nőtt a
szememben, amikor megkapta a kisgyermekes ügyet. Határozott volt, elszánt, és
hajthatatlan. Rengeteg dolog foglalkoztatta, a múltja sem hagyta nyugodni,
mégis félretette mindezt, s végezte a munkáját, méghozzá profin.
Kedvenc mellékszereplőm Barbro
Dahlström, akit véletlenül felhívott Hanna, és segítséget kért. Imádtam a hölgy
stílusát, temperamentumát. Elragadó személyiség. A helyében tuti felkerestem
volna azokat a rendőröket, akik rávágták a telefont, és jól fejbe vágtam volna
őket a táskámmal.
Bár kezdetben elég nehézkesen
indult a történet, az első gyilkosság után pörögtek az események, izgalmas
volt, fordulatokban gazdag, és végre nem volt kiszámítható.
Amikor rájöttem, hogy ki ölte
meg Jennifert, meghűlt bennem a vér. Sejtettem, hogy valami ilyesmit hoz ki az
írónő a történetből, de ez így határozottan jól sikerült.
Tetszett a párhuzamos
cselekményrendszer, ami a történetet jellemezte. Egyrészt ott volt Jennifer és
a húga, mint kisiklott életű, alkoholista szülővel rendelkező tinik, s közülük
az egyik meghal, nem is akármilyen okból, másrészt pedig Hanna, Lukas és az
édesanyjuk esete, ami miatt két külön nyomozás is folyt. Utána meg amikor
kiderült, hogy mi köti össze a két ügyet… azt hittem lemegyek hídba. Fenomenálisan
oldotta meg Gerhardsen.
Összegzés:
Ami pozitívum volt: jobb volt
a nyomozói szál, nem derült azonnal fény mindenre, elgondolkodtatta az olvasót,
olyan témát vetett fel, amivel akár a mindennapi életben is találkozhatunk (bár
a Mézeskalács házban is volt ilyenre példa…).
Negatívum (már amennyire annak
számít): kicsit még mindig vontatottnak éreztem a történet elejét, bár
határozottan érezhető volt a javulás az előző kötethez képest. A fő karakterek
közül nem igazán találtam olyat, akit igazán kedvelhetnék, esetleg Sandén-t,
aki bármit megtenne a lányáért (lányaiért), vagy Petra Westman-t, aki igazán elszántan
harcolt azért, hogy kiderüljön, mi lett a kisfiúval, akit talált. Sjöberg
karaktere viszont irritált. Nagyon.
Hanna karaktere egyáltalán nem
volt olyan, mint egy átlagos három évesé. Inkább hasonlított egy gyermektestbe
bújtatott tizenéves gondolataira.
Pontozás: 10/9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése