Jodi Picoult: Törékeny

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szív

Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője.

A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk.”

A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született. Családjával jelenleg Hanoverben élnek.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Nem mellesleg az írónő honlapjáról az is kiderült (www.jodipicoult.com), hogy új könyvét a 

lányával, Samantha Van Leer-el közösen írta, és az Off the Page címet viseli. Reméljük, hamarosan hazánkban is megjelenik. :)

Most pedig a könyvről:

Kiadta az Athenaeum kiadó 2010-ben, majd 2012-ben és idén, 2015-ben. Ez a harmadik, változatlan utánnyomás, csak a borító más.

Fordította: Mallász Rita

Oldalszám: 512

ISBN: 978-963-293-458-7

A borító az előzőhöz képest kicsit komorabb, komolyabb. Szerintem jobban idomul a történethez, mint az előző színpompás, vidám hangulatot sejtető. Ti mit gondoltok erről?

Előző borító

Új, 2015-ös borító

Tetszett a könyv felépítése. A füles kartonált borító belsején információkat találunk az írónőről. Aztán az első két oldalon a könyv címe, egyéb adatai vannak feltüntetve, az azt következőn egy ajánlás, majd a következő lapon egy Raymond Carver részlet. Ezt követi a történet egészen az 508. oldalig, ahol már recept található, az 510-511 oldalakon köszönetnyilvánítás, az utolsó oldalon pedig a megjegyzés olvasható.

A történet egy előszóból és négy nagy fejezetből áll. Fejezetenként különböző szemszögekből ismerkedhetünk a történettel, és minden fejezetkezdésnél található egy-egy idézet. A két nagy kedvencem az első és a harmadik fejezet idézetei voltak. Íme:

2002. február 14-én, éppen Valentin napkor indul a történetünk eseménye, és hét évvel később, 2009 márciusára mutat az utolsó fejezetrészlet.  Hét év, több mint ötszáz oldal, rengeteg érzelem, kiborulás, megdöbbenés, kétségbeesés, aggódás, félmosoly, és könny.

Már az előszó olvasása közben éreztem, hogy kemény ötszáz oldal vár rám, mert már ekkor is alig tudtam visszatartani feltörő könnyeimet. Most valószínűleg néhányan azt gondoljátok, hogy ugyan… csak túl érzékeny vagyok. Ám ez nem teljesen igaz. Persze, érzelgős vagyok, szeretem, ha egy könyv, film, zene vagy bármi más érzelmeket vált ki belőlem, mert akkor érzem igazán, hogy magával ragad és hogy élek, de ez a könyv más. Határozottan az a véleményem, hogy egy erős lélekjelenléttel rendelkező embert is megingatna ez a történet.

Adott egy újszülött pici lányka, Willow (fűzfa) akinek már megszületnie sem volt egyszerű. Még születése előtt kiderült, hogy Osteogenesis imperfecta-ban, azaz Csontanyagcsere zavarban, vagy más néven csonttörékenységben, üvegcsontúságban szenved. Mikor megszületett, tizenegy csontja volt eltörve, amiből hét már gyógyulásnak indult, négy pedig friss törés volt, ami szülés után következett be. S ha mindez nem lett volna elég, még az első éjszakát se vészelhette át gond nélkül. Ahogy haladtam a történetben, egyre többször kellett mély levegőt vennem, nehogy elsírjam magam. Az előszót elolvasva letettem a könyvet, és átmentem a szomszéd szobába megszeretgetni a két és fél éves unokahúgomat. Kellett valami pozitív inger, hogy folytatni tudjam a könyvet. Sejtettem, hogy az a pár oldal semmi ahhoz képest, ami még vár rám.  

A könyv témája alapvetően a csonttörékenység körül forog, de rengeteg más is felmerül benne. Miken megy keresztül egy család? Hol a határ? Felelőssé lehet-e tenni valakit azért, mert esetleg valamit nem vett észre? Min megy keresztül a beteg gyermek, illetve ha van testvére, akkor ő hol kap szerepet a szülők életében? Észreveszik-e a szülők, hogy gond van az „egészséges” gyerekükkel? Az állandó terhek és tehetetlenség mennyire képes megrongálni egy családot? Biztos, hogy a cél szentesíti az eszközt? Ha elérjük azt, amiről úgy gondoljuk, szükségünk van rá, akkor elégedettek leszünk?

Nagyon komoly témákat feszeget az írónő.

 A második fejezet végén már komolyan aggódtam Amelia miatt. Teljes mértékben úgy éreztem, hogy Sean és Charlotte felépítettek egy kártyavárat, ami bármelyik pillanatban rázuhanhat a két lányra. Willow korát meghazudtolóan bölcs, tüneményes kislány, akiről sokan példát vehetnénk. Igazi harcos karakter ő. Amelia pedig az elhanyagolt gyerek, aki önértékelési problémákkal küzd, és önmagát hibáztatja a családban kialakult viszonyok, és hangulatok miatt. Imádja a húgát, még ha sokszor a helyzetet nem is tudja kezelni. 

Minél jobban a vége felé közeledtem, annál inkább azon a véleményen voltam, hogy a felnőtteknek kellett volna két nagy pofon, hogy észhez térjenek. Pipert nagyon nem kedveltem, pedig Willow-val mindig kedves volt. Amelia és Willow volt mindig is a két kedvencem, Sean-t többnyire megértettem, ám néha rá is ráfért volna két anyai pofon.

Charlotte volt az, aki mindvégig kétfelé szakított. Egyrészt megértettem az indokait, másrészt viszont az eszközeivel nem értettem egyet. Itt egyáltalán nem volt igaz a mondás, miszerint „A cél szentesíti az eszközt.” Willow és a nővére testileg és lelkileg is rengeteget szenvedett, miközben a szülők nem csak a kisebbik lány gyógyíthatatlan betegsége, a számlák, és a pénznélküliség miatt őrlődtek, hanem a kettejük között megromlott viszony, az ellenségeskedés, s nem mellesleg a médiacirkusz miatt is.

Aztán vége a bírósági ügynek, Amelia is kezd rendben lenni, Willow is újra érzi hogy bár semmi nem lesz ugyanaz, mégis jó ami épp van, erre így végződik.

A történet érdekes, a karakterek sokrétűek és nem hibátlanok, a lányok imádnivalóak. A könyv hangulata többnyire búskomor, ám voltak benne vidám jelenetek is. A végével nagyon nem voltam kibékülve. Mikor végre azt hiszem, hogy megúszom a sírást, jön egy újabb nem várt fordulat, és záporoznak a könnyek.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak az olvasóknak, akik nem feltétlen vágynak a happy end-re, és nem bánják, ha a lelki egyensúlyuk felborul, és megrendül a világba vetett hitük, még ha csak kis időre is. Akik szeretik megélni az érzelmeket, és nem csak egy leíró, ismeretterjesztő könyvre vágynak, hanem valami tartalmasabbra.

A könyv rengeteg gondolkodni valót ad, feszültséget kelt, majd segít is a feszültség feloldásában. Kiragadja az olvasót a komfortzónájából, és gondolkodásra készteti. A szereplők hihetőek, nincsenek túlmisztifikálva, megvannak a saját problémáik, és egyáltalán nem tökéletesek. Az élet komoly kérdéseit boncolgatja, amire talán nem létezik jó válasz. És nem létezik jó döntés sem. Ilyen könyvek olvasása közepette ugyanis eszembe jut, hogy hatalmas súlya lehet a döntéseinknek, amiknek vállalnunk kell a következményeit. Az ember nem tökéletes, hibázhat, ám ezekből a „hibákból” akár valami jó is sikerülhet.

Köszönöm a könyvet az Athenaeum kiadónak!

Pontozás: 10/10

LOL könyvek a Móra kiadótól

Egészen zsenge korom óta rajongva, dédelgetve imádom a Móra kiadó könyveit. Az ő könyveiken nőttem fel (többnyire). Tartsatok érzelgősnek, de úgy éreztem, hogy mindig tudták, hogy mire van szükségem.

Minőséget adtak ki a kezükből már régen is, és örömmel mondhatom, hogy ez a mai napig így van. 

A bejegyzés címéből már rájöhettetek, hogy a Móra kiadó egyik sorozatáról, a LOL könyvekről ejtenék most majd pár szót. Először is mik a LOL könyvek?

"Ugye tudod, minek a rövidítése a LOL? Ha valami nagyon tetszik, vicces, röhejes vagy éppen szánalmas, na az LOL. Ha unod már a vámpírokat meg az egyéb misztikus lényeket, új sorozatunkban belevaló, hétköznapi csajokról olvashatsz, akiknek az élete tele van ilyen vicces, időnként meg persze romantikus pillanatokkal. Válaszd ki a hangulatodhoz legjobban illő történetet, és a végén úgy érzed majd: ez tényleg LOL!"  Található ez a bemutató szöveg a Móra kiadó honlapján (http://www.mora.hu/sorozat/lol-konyvek).  Számomra azonban kicsit mást is nyújtott a könyv, mint nevetést. Talán tini fejjel nem feltétlenül veszi ezt észre az ember, de elég mélyenszántó gondolatokkal is rendelkezik némelyik, és egész jó tanácsot ad a mai tiniknek (kár hogy egyet-kettőt nem tini fejjel olvastam el, talán másképp álltam volna a világhoz).

Ezen kategórián belül jelenleg tíz könyvet lehet találni, amiből testvérek között is én már elolvastam legalább a felét. Itt az ideje, hogy ejtsek is róluk pár szót. 

Kelly Oram: Szívzűr terápia strébereknek című könyvéről már írtam egy bejegyzést (http://www.ariadneolvasmanyai.blogspot.hu/2015/02/kelly-oram-szivzurterapia-strebereknek.html) így erről különösebben nem ejtenék szót, esetleg annyit, hogy az eddig olvasottak közül azt hiszem ez volt az első, a kedvenc. Szerettem a stílus, a karakterek és a mondanivaló miatt. Ó, és ami még plusz jó, hogy a Móra kiadó honlapján vannak naplórészletek, amik kiegészítik a könyvet. Imádom :D (http://www.mora.hu/hirek/avery-es-grayson-naploja)

Aztán ott vannak a Marni Bates könyvek. Személy szerint először a Rocksztárt kaptam karácsonyra címűt olvastam, majd ezt követte a Smith gimi sorozat első  két része, a Segítség, YouTube-sztár lettem! majd a Láthatósági mellény lúzereknek. Bár a Rocksztárt kaptam karácsonyra címűt nem sorolják a sorozathoz, van közük egymáshoz. Ugyanis mindhárom általam olvasott kötetben feltűnik a ReadySet együttes, ráadásul nem is kis szerepben. Időben szerintem a történetek az alábbi időrendben következnének. Segítség, YouTube-sztár lettem! ezt követné a Rocksztárt kaptam karácsonyra, majd a Láthatósági mellény lúzereknek, majd a másik két rész, amihez nem volt még szerencsém, Menő-riadó Kambodzsában és az Itt a vége, lúzer véle!

A három általam olvasott kötet mind bővelkedett humorban, ám a lányok helyett inkább a főszereplő srácok voltak, akik a szívemhez nőttek. Eddig a sorozat 10 pontból egy erős 8, ami nem rossz, tekintve, hogy magasra tettem a lécet. 

A Rocksztárt kaptam karácsonyra című kötetből Dominic-et jobban megkedveltem a Segítség, YouTube-sztár lettem! című kötetben, mint a saját, róla szóló történetében, pedig utóbbiban csak apróbb szerepe volt. Timet viszont jobban kedveltem a rocksztárosban és a youtube-osban, mint a lúzeresben. Úgy látszik, ez így megy. A lányok közül azt hiszem Kenzie volt a kedvenc, őt követte Holly és Jane. A srácok között viszont abszolút Logan, Scott és a végén Dom jön, na meg ugye Tim. 

Önbizalomhiány, kiközösítés, klikkesedés, önmagunk elfogadása, stb. Elég sok témát felvetnek a könyvek, amin érdemes elgondolkodnia az embernek. Az írónő szórakoztató, színes és könnyed köntösbe burkolja a történeteket, ami élvezhetővé teszi az olvasást. 

És most jöjjön az az egy, ami nekem nagyon nem...

Jandy Nelson: Az ég a földig ér

A történet fő húzószála Joe és családja volt, akik kedvelhetőek voltak, ellenben a főszereplő lánnyal, Lennie-vel. Megértem én a gyászt, meg még elég sok mindent, de kicsit olyan volt, mint ha ezt a lányt a kedves írónő megpróbálta volna leszuszakolni a torkomon. Túl sok volt. Egyáltalán nem tudtam azonosulni a főszereplő lánnyal, irritált a karaktere, pedig tényleg igyekeztem megkedvelni. Voltak olyan megnyilvánulásai, amik tetszettek, de többnyire idegesített. A többi szereplő viszont kedvelhető volt, így a történetet ők vitték a hátukon. Kár, hogy Lenni körül forgott többnyire minden. Talán Joe szemszögéből jobb lett volna a történet. Esetleg nagyiéból. Őt nagyon szerettem, a virágoskertjével meg a titkaival együtt. 

Tehát mindent összevetve tíz könyvből eddig ötöt olvastam, ebből egy abszolút kedvenc, három nagyon tetszett, egy pedig nem az én világom. Ez azért egész jó arány. :) Mindenképpen megérdemel a maradék öt könyv is egy esélyt. :) A Smith gimi sorozat két fennmaradó részére abszolút kíváncsi vagyok, remélhetőleg hamarosan az a két könyv is górcső alá kerül. Addig pedig melegen ajánlom a Móra kiadó eddig olvasott könyveit, s kívánom, hogy mindannyian találjátok meg azt a könyvet, ami kikapcsol, ellazít, vagy épp felpörget egy olvasással töltött napon!

Gwen Cooper: Homér - Egy varázslatos vak kismacska története

Gwen Cooper Florida állam délkeleti részén, az Egyesült Államok keleti parvidékén, Miami-ban születetett. Öt évig különböző non-profit cégeknél tevékenykedett, mint adminisztrátor, marketinges, és adománygyűjtő. Később több jótékonysági szervezet „életébe” bekapcsolódott, vezetette, koordinálta a folyamatokat, s jelenleg is több helyen önkéntes. Igazán példamutató életet él. Szívén viseli az elhagyatott, meggyötört állatok sorsát, ugyanakkor a bántalmazott, elhanyagolt gyermekeket is felkarolta, valamint családvédelemmel is foglalkozott.

2001-ben költözött Manhattan-be, és jelenleg is ott él férjével Laurence-el és macskáival, Fanny-val és a háromlábú Clayton-al.

A könyvben „élő” macskák (Vashti, Scarlett, Homér) sajnos már az örök vadászmezőkön szaladgálnak.

Homért 2013. augusztus 21-én, tizenhat éves korában altatták el.  

A könyv életrajzi ihletésű, és minden eladott példányszám után az írónő 10% jogdíjat az elhagyott, bántalmazott, kiszolgáltatott és fogyatékkal élő állatok szervezetének ajánlott fel.

Nagyon tetszett az írónő honlapja, hisz’ rengeteg mindent megtudhatunk belőle. A legjobban talán a „Living with a blind cat” fülecske nyerte el a tetszésemet. Az Élet egy vak macskával résznél sok dologra felhívja az írónő a figyelmünket. Például, hogy egy vak macska is élhet teljes életet, ha a gazdi segít neki ebben. Ha mindent ugyanazon a helyen tartunk, ugyanoda teszünk vissza, akkor ügyesen megtanulja, hogy minek hol a helye, így nem fog mindennek nekiszaladni. A bajsza pedig segít neki tájékozódni, hogy hol vannak a falak, ajtók, és rendkívül gyorsan megjegyzi ezt a cicus.

Tanácsok olyanoknak, akiknek megvakult a macskájuk, vagy épp már vakon került hozzá:

- Győződjön meg arról, hogy az élelem, víz és alom mindig ugyanazon a helyen van. Ha beleteszi az alomba, vagy közvetlenül elé teszi az ételt, a macska erről a helyről önállóan visszatalál majd a helyére, ez segít neki memorizálni, hogy mi hol van.

- Ne hagyjon mindent szanaszét, mindennek legyen meg a maga helye, és ne maradjon túl sok minden a földön, így könnyebb a macskának tájékozódni, és képes lesz önállóan mozogni a lakásban.

- Különböző szobákat különböző illatanyagokkal érdemes ellátni, ezzel is segítve a macskát, hogy melyik szobában van épp.

Kiemelte ugyanakkor, hogy egy vak macskának a legbiztonságosabb hely a saját otthona, tehát nem ajánlott a „szabadtéri”, kinti elhelyezés.

Forrás: www.gwencooper.com (Nem tükörfordítás, csak kiemeltem a lényeget)

Külön tetszett, hogy felhívta az írónő a figyelmet arra, hogyan segíthetnek az emberek a bajba jutott állatoknak. Amennyiben az utcán találnak egyet, leghelyesebb, ha állatorvoshoz viszik és értesítik a legközelebbi állatvédő szervezetet. Nem feltétlenül az örökbefogadás az egyetlen lehetőség. Adományozhat ételt, kuckót, játékot, támogathat egy bizonyos állatot, de egyszerűen csak pénzzel is támogathatja őket.

Most pedig jöjjön a könyv!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Egy újabb macska volt az életben a legutolsó dolog, amire Gwen vágyott. Pont elég gondja volt a már meglévő kettővel, nem beszélve az elkeserítően alulfizetett állásáról, és az épp darabokra tört szívéről. Ekkor hívta fel az állatorvos a megható történettel egy háromhetes vak kiscicáról, akit betegsége miatt eldobott a gazdája. Szerelem volt az első látásra. Gwent mindenki figyelmeztette, hogy Homér világéletében visszamaradott lesz, soha nem válhat olyan önállóvá és játékossá, mint a többi macska. De a kiscica, akiben senki nem hitt, hamarosan egy másfél kilós dinamóvá vált, egy kisördöggé, akinek óriási szíve van, és nem ismer akadályt. Homér tántoríthatatlan hűsége, határtalan szeretete és vidámsága segítette Gwent abban, hogy változtasson az életén. És mire rátalált a férfira, akit mindig is keresett, megtanulta a legfontosabb leckét is: a szeretet olyasvalami, ami szemmel láthatatlan. A könyv egy különleges macskának és gazdájának derűs története.”

Kiadta a K.u.K. kiadó Budapesten 2010-ben.

Eredeti mű: Gwen Cooper: Homer's Odyssey

Eredeti megjelenés éve: 2009

Fordította: Csatári Ferenc

Borítót tervezte és a könyvet szerkesztette: Ács Eleonóra

ISBN: 978-963-9887-26-8

Oldalszám: 296.

A könyv kinézete nagyon tetszett. Imádtam az apró mancsnyomokat az oldalakon elszórva, az idézeteket, amik minden új fejezetnél felbukkannak, s a könyv hangulatát, ami már olvasás előtt is körülölelt.

Tartalom:

Prológus : Egyszer volt egy macska 
Első fejezet: Nekem Gödröcske 
Második fejezet: Mit lát az ember egy világtalan macskában? 
Harmadik fejezet: Új élet 
Negyedik fejezet: Az Icipici Cica Klub 
Ötödik fejezet: Az új srác 
Hatodik fejezet: Don't be happy. Worry 
Hetedik fejezet: Gwen már nem lakik itt 
Nyolcadik fejezet: El Mocho balladája 
Kilencedik fejezet: Kutya-macska barátság 
Tizedik fejezet: A remény hal meg utoljára 
Tizenegyedik fejezet: Saját másfélszobás 
Tizenkettedik fejezet: Állathangok 
Tizenharmadik fejezet: A legyek ura 
Tizennegyedik fejezet: Mucho gato 
Tizenötödik fejezet: Homérom és én 
Tizenhatodik fejezet: A szingli és macskái 
Tizenhetedik fejezet: Az Utazó Macskamatiné 
Tizennyolcadik fejezet: New York és a déli macskák 
Tizenkilencedik fejezet: Lyuk az égen 
Huszadik fejezet: 2001. szeptember 12. 
Huszonegyedik fejezet: Aki nem lát a szemétől 
Huszonkettedik fejezet: A dicső Vashowitz 
Huszonharmadik fejezet: Tizedik élet 
Utószó: Hozzámentem

A prológusban olvashattam, hogy Gwen egészen pici cica korában a Homérmedve becenevet adta a macskának, mert a szőre olyan fényes és fekete volt, akár egy grizzlyé. Ráadásul meghazudtolva az átlagot, Homér rohangált, polcra, asztalra, székre ugrált, fergeteges sebességgel szelte át a teret, igazi izgága macska volt. Nem viselte el a kupis asztalt, mindent lelökött róla. :)

Az első fejezetben többek között arra is fény derült, hogy Gwen akkor került a macskatartók széles táborába, amikor elköltözött Jorgétól, és magával vitte Vashti nevű, gyönyörű, bolyhos, fehér macskáját, és a foltos-szürke, fenséges és magának való Scarlettet.

Aztán, ahogy szépen haladt a történet, megtudhattuk milyen volt Homér, amikor először találkozott Gwennel, majd amikor az új otthonába költözött. Határozottan mosolyogva olvastam az otthonnal való ismerkedést, Scarlett fújtatása, Vashti vizsgálódása pedig nem okozott meglepetést, tekintve, hogy mi is macskatartók (is) vagyunk.

Nagyon tetszett Gwen alábbi megfogalmazása:

„A macskáknak kétféle „szeme” van – az igazi szem és a bajusz. A macskák bajuszszálai háromszor olyan vastagok, mint a szőrzetük többi része, a gyökerük sokkal mélyebbre megy, mint más szőrszálaké, és az idegrendszerhez kapcsolódnak. A bajusz az érzékek visszaigazolásának állandó forrása a macskák számára. Ezzel észlelik a légáramlatokat, melyek a körülöttük történő mozgásokra figyelmeztetik őket, és érzékelik a falak, bútorok, és egyéb tárgyak jelenlétét; vagyis a bajusz egyfajta kiterjesztett perifériás látás, ami segít egyensúlyozni, és segíti a térbeli tájékozódást. Többek között emiatt látnak olyan híresen jól a macskák a sötétben.”

Minden fejezetből tudnék kiemelni olyan részeket, amik megmosolyogtattak, elgondolkodtattak, vagy épp könnyeket csaltak a szemembe. Ilyen könyv ez. Érzelmes, elgondolkodtató, és valóságot idéző. Két hét kellett, hogy elolvassam ezt a 296 oldalas, kis terjedelmű könyvet. Nem azért mert rossz, vagy unalmas, pusztán egy-egy fejezet után muszáj voltam szünetet tartani, úgy éreztem, hogy ennek a könyvnek hiba lenne gyorsan a végére érni. Talán már az elején tudtam, hogy egyszerre talán túl sok lenne az érzelem. A történet olvasása közben akaratlanul is az eszembe jutott, hogy ez megtörtént a való életben. Mennyi megpróbáltatáson ment keresztül szegény macsek. Az utolsó előtti fejezetig egész jól bírtam, végül eltörött a mécses, amikor arról olvastam, hogy nem eszik, nem iszik, nem játszik, nem csinál semmit Homér. Kétségbeestem, hogy ugye nem azzal fog a történet zárulni, hogy a szivárványhíd túloldalára távozik? Aztán eszembe jutott, hogy a könyv 2009-ben látott napvilágot, tehát biztos hogy erről nem írt Gwen.

Szerettem Homérról olvasni. Arról, hogy viselkedett, mit csinált, milyen volt a viszonya Vashtival, Scarlettel és az emberekkel.

Érzelmes, tanulságos, elgondolkodtató, néha szívfacsaró, máskor kacagásra késztető. Minden állatszerető embernek melegen ajánlom! (Azoknak is, akik nem azok, mert a könyv elolvasása talán megváltoztatja őket)

Pontozás: 10/10

Elütési hiba az 5. oldalon: „…már a hallom is a…” <- itt nem kell szerintem az első „a” betű a mondatba. Viszont az ilyen apróbb elütési hibáktól eltekintve a könyv határozottan tetszetős. 

A. O. Esther: Frigg rokkája 1.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Valaki vár valahol, akivel összetartozol. Aki a halálnál is erősebben szeret, és akiért a halálon is átkelnél, csak hogy megtaláld…

A húszéves Sonja és hét évvel idősebb bátyja, Alex Sommerland rockzenészek. Norvégiában, a Stjerne-tó partján élnek, és ötfős bandájukkal teltházas koncertekkel szórakoztatják az egyre gyarapodó rajongótáborukat. Nem is sejtik, hogy hamarosan mindannyiuk élete megváltozik, ugyanis egy különös varázslat folytán az égen ragyogó csillagkép, Frigg rokkája működésbe lép, és összeköti a jelent a múlttal…

Sonja szerény, magának való lány, akinek gyermekkora óta karmikus álmai vannak az előző életéről, amikor is a vikingek közt élt. Az emlékképek ködösek, de mindig ugyanarról a világról szólnak, és rendre sötéten végződnek.

A Szent Iván napjára meghirdetett jelmezbálon Sonja megismerkedik egy viking ruhába öltözött férfival, Einarr Sigurdssonnal, akiről idővel kiderül, hogy nem is jelmezt visel, és nem is a mi világunkból érkezett… Noha a férfi tudja, hogy soha többé nem láthatják egymást, képtelen szabadulni Sonja vonzerejétől. Elhatározza hát, hogy így vagy úgy, de magával viszi őt a múltba…

Alex a White Nights énekese. Zord figurának tűnik, pedig aranyból van a szíve. A húgával való kapcsolata különleges. Nem csak azért, mert korán elveszítették a szüleiket, hanem egy családi titok miatt, ami örökre összeköti őket. Tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, és ha az egyikük élete veszélybe kerül, a másik gondolkodás nélkül utána megy, akár a pokol fenekére is…

Frigg rokkája azonban könyörtelen… Hőseink 2024-ből hirtelen 924-ben találják magukat. A helyszín ugyanaz, a világ azonban merőben más. De vajon a mai fiatalok boldogulnak-e a vikingek rideg, komor, véres háborúkkal teli világában? Létezik-e síron túli szerelem? És egymásra találnak-e azok, akiknek a lelke nem képes a másik nélkül élni?”

Kiadta: Decens Magazin Média Kft. 2015-ben.

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-615-80189-0-6

Oldalszám: 450

Mint ahogy azt már Eszter könyveinél megszokhattuk, csodás borítóval, nagyszerű kidolgozással találkozhatunk, ha kézbe vesszük egy-egy kötetét. A Frigg rokkájával sem voltam másként. Amikor először fogtam kézbe, megtapogattam, megszaglásztam (ahogy a könyveket általában), csodáltam a szépségét, s csak ezek után figyeltem meg jobban a szerkezetét. Talán a legjobban a „Szolidan szép” kifejezés jellemezheti. A belső borítón található Orion csillagkép igazán magával ragadó, kissé misztikus.

Érdekesség: Nem tudom, hányan tudjátok, de az Orion csillagképhez rengeteg, ma is hallható mitológiai történet kötődik. A mai nevét a görögöktől kapta, és az egyik leghíresebb mitológiai történet hozzájuk köthető. Az egyik ilyen történetben Orion, Poszeidón fia (aki óriás termetű vadász volt) Atlasz hét leányát (Celaeno, Electra, Taygeta, Maia, Asterope, Merope, Alcyone) addig üldözte a szerelmével, amíg azok csillagokká nem változtak, s így ők lettek a Plejádok hét csillaga. A Plejádok az Orion csillagkép északi felére esnek, és az a közös jellemzőjük, hogy ezen a területen a csillagok egy irányba tartanak. Szabad szemmel is igen jól láthatóak a tagjai, mivel óriáscsillagok. Ilyen óriáscsillag például a béta csillag, a Rigel. :) Ez a csillag az Orion csillagkép legfényesebb csillaga, s nem mellesleg azt mondják, hogy az egész égbolton látható csillagok között is a hetedig legfényesebb.  (forrás: wikipedia)

A történet előtt az alábbi Ibsen verset olvashatjuk:

  

Az első fejezet a 21. században, 2024-ben indul, Stjerne városában. Főhősnőnk, Sonja Sommerland itt került először a látómezőbe. Hosszú fekete haja vizesen verdeste a vállát, ezüstszürke szeméből pedig szomorúság tükröződött. Ha nem láttam volna őt a borítón, akkor is megjelent volna előttem róla a kép, s egy picit belesajdult a szívem. Ismerős érzés kerített hatalmába, amikor arról olvastam, hogyan bóklászott a kórház falai között keresve azt a személyt, aki oly nagyon fontos szerepet töltött be az életében.

A tizenkilencedik oldalon már potyogó könnyekkel olvastam tovább. Éreztem Sonja fájdalmát, kétségbeesését, s már-már önostorozását is, valamint azt, ahogy mindenki másra is haragudott. Aztán megjelent Alex, a hét évvel idősebb testvér, aki szintén főszereplője a történetünknek. Már az első oldalak után szívemhez nőtt a karaktere. Tipikus gondoskodó, határozott, erős, macho jellemmel megáldott férfi, aki hozzászokott ahhoz, hogy az lesz amit ő akar, s ezen túlságosan nem is volt kedve változtatni. Ő nem kérdezett, nem megbeszélt, pusztán kijelentett dolgokat, és az úgy is volt. Nagyon hasonlított külsőleg a húgára. Ugyanolyan színű haj és szem, ám Alex jóval magasabb volt, így rendszerint ha egymás mellett álltak, húga fölé tornyosult. Alex igazán sármos férfi volt. Egyenes orr, világosszürke (ezüstös) szem, lehetetlenül sűrű szempilla. Fekete, felnyírt haja elől a szemébe hullott, ezért hátrasimítva viselte, olykor be is copfozta. Sötét borostája és markáns szemöldöke markánssá tette az arcát.  

Claire, Alex barátnője nem igazán volt szimpatikus, és azt hiszem most enyhén fogalmaztam. Utálatosan viselkedett, rémes stílusa volt alapjáraton, ráadásul tényleg nagyon nem kedveltem. Reméltem, hogy gyorsan eltűnik a képből. S lám-lám, a megérzéseim nem csaltak. Tényleg nem érdemelt túl sok figyelmet.

Furch Durango gitár

A második fejezet a Szent Iván napi jelmezbállal indult. Azt hiszem, a jelmezekért hatalmas taps illeti az illetékest, nagyon jót nevettem. Magam előtt láttam Sonját Arwenként, és simán el tudtam képzelni Alexet is Neo-ként. :D Jó kis páros. Hatalmas koncertet tartottak, ami több mint két órán át tartott, s ezalatt Sonja úgy érezte, nem fáj annyira a lelke. Ám a koncert után ismét úgy érezte, kell egy kis egyedüllét, így elindult a tópartra kedvenc gitárjával (születésnapjára kapta a Furch Durango-t), hogy egymagában lehessen, s zenélhessen. A dal, amit ott énekelt igazán a szívemig hatolt. Ez volt az, s az Egyedül címet viseli:

 Aztán belépett a képbe Einarr Sigurdsson, és felgyorsultak az események. Imádtam, ahogy jellemezte őt Eszter.

„Sonja kíváncsian nézett a férfi nemes vonású arcára. Bár korábban sosem találkoztak, hirtelen az az érzése támadt, mintha ismerné őt. Mintha ismerné a kék szempár minden árnyalatát, az örömét s a bánatát. Mintha hallotta volna már ezt a hangot, és látta volna már ezt a szigorú pillantást… a férfi egyenes orrát, szép ívű száját, magas homlokát, széles vállát, sudár alakját…”

„ … A szőke férfi haja arasznyi hosszú lehetett, és hátra volt simítva. A feje két oldalán szinte kopaszra borotválta, világos szakállát rövidre vágta. Bőrnadrágot, csizmát, inget, mellényt viselt, a derekán széles övet, s a beletűzött balta is egész élethűen festett. A kézfejét és alkarját színes tetoválások borították, és úgy tűnt, a minták a ruhája alá kúsznak.”

A második és harmadik fejezet gyorsan elolvasásra került, s immáron már nem a 21. hanem a 10. században találtuk magunkat főhősnőnkkel Sonjával, aki nem tudja, hogy került oda, sem azt, hogyan juthat egyáltalán haza, a bátyjához, aki minden bizonnyal majd beleőrül abba, hogy mi lehet vele. Érdekesek voltak a leírások, az emberek és helyek jellemzései, minden. Eszter elég érdekesen építette fel a két század közötti kapcsolatot, így mindenképpen érdemes odafigyelni, és nem csak úgy, hipp-hopp átszökellni ezeken a részeken, mert a végén még lemaradhattok valami lényegesről.  Például arról, hogy mi történt Alex-el és a banda többi tagjával (egy kivétellel), amikor elindultak hazafelé a búcsúztatásról.

Imádtam az alábbi megjegyzést, úgyhogy nézzétek el nekem, de egy sort  idézek:

„ – A halottak nem tudnak hányni… - hümmögött Alex.”

Alex, Leif és James eljutott Magnusson jarl udvarába, ahol dalnokokként elég jól gondjukat viseltél, és megbeszélték a jarllal, hogy hajót kapnak, amin eljuthatnak Einarr-ékhoz. Már alig várták, hogy Sonját újra a karjukba tarthassák.

Alex és Sonja rémálmai aggasztottak. Reméltem, hogy nem fognak bekövetkezni, és néma imát mondtam értük gondolatban.

Amikor Einarr házánál megkérdezte a férfi Sonját, hogy miért van ott a nyúl, nagyon nevettem. Szívemből megkedveltem a lányt, és reméltem, hogy számára Happy end lesz, míg a férfi anyja remélhetőleg nem végzi valami túl jól. Rühelltem azt az áskálódó, szemét banyát.

Idézek egy részt, mert tényleg nagyon jót nevettem:

„ – Kicsikém, mondd, mi az ott, a fal melletti asztalon?

- Hát…, az egy döglött nyúl.

Einarr elmosolyodott.

- És mit keres ott?

- Carter odatette, én pedig nem mertem hozzányúlni.

- Miért nem?

- Mert úgy néz k, mint egy halott macska.

- Nem ettél még nyulat?

- Nem. És nem is fogok.

- De miért?

- Mert szép és kedves állat. Sosem tudnám bántani.

- És odakint a kecskéket meg a tyúkokat?

- Hát, ha adnak tejet meg tojást, annak örülni fogok, de hogy őket nem esszük meg, abban biztos lehetsz. Nem eheted meg azt, aki bízik benned.

- Te most viccelsz?

- Nem.”

Itt egy pillanatra felvisítottam, hogy szépen fogunk kinézni, ha Sonja mellett Einarr vegetáriánus lesz. :D Egy vega viking azért vicces.

Aztán sorozatban történtek olyan dolgok, amin kiakadtam, de úgy igazán. Például Brenna (Einarr anyja) ármánykodásai, Sonja álmai amik egyre tisztábban felfedték, hogy mi köze van neki igazán Einarrhoz, illetve a történet hangulata, ami a vége felé áthatja az ember. Ám a hajó, ami akkor érkezett, amikor Einarr, Asa és Sonja beszélgetett, tudtam, hogy nem lehet másik hajó, mint az, amelyik Alexéket vitte Syn városába. Erre mi történt? Vége a kötetnek. Áááááááááááááá. Most várhatok, amíg megjelenik a többi kötet, hogy tudjam, mi lesz kis kedvenceimmel. Igazságtalan ám. :)

A kötet végig bővelkedett kalandokban, poénos és könnyáztatta jelenetekben, szívmelengető és hátborzongató részekben. Nagyon megszerettem a szereplőket, Alex volt a fő kedvencem, de Einarr sem maradt le túlságosan. Eszter megint nagyszerű karaktereket alkotott, s egyáltalán nem bántam, hogy időutaztam is, mert megismerhettem a vikingek életét (vagy tovább ismerkedhettem velük?).

Az a rész viszont, amikor Einarr közölte Sonjával, hogy ha visszatérne a saját világába mi történne, sokkolt. Enyhén kirázott a hideg a gondolatra, hogy ha Sonja helyében lennék, örökre 924-ben rekedtem volna. Főleg Brenna miatt.

Szeretnék még sokkal többet olvasni Einarról, Sonjáról, Alexről és társairól, mert tudom, hogy rengeteg érdekes dolgot fogunk még róluk megtudni Eszternek köszönhetően.

A történet kicsit más, mint az eddigi A. O. Esther könyvek. Az Összetört Glóriák sorozatban angyalok és emberek harcoltak, angyalokkal és különböző pokoli jövevényekkel. A Gombnyomásra trilógia egy nem hétköznapi kivitelezésű disztópia, ami happy enddel zárult. A Frigg rokkája viszont először a jövőben játszódott, majd visszacsöppentek a régmúltba, ahol minden új nekik, és meg kell birkózniuk a rájuk váró nehézségekkel, a történet végkifejletéről pedig az ég adta világon semmit sem tudunk még. Viszont vannak hasonlóságok. Olyan karaktereket kreált az írónő, akik kedvelhetőek, legyenek angyalok, démonok, mutánsvadászok, tudósok, vikingek vagy zenészek. Szerethetőek, kellő mennyiségű jó tulajdonsággal, ám kaptak azokból a tulajdonságokból is szép számmal, ami igazán emberivé teszi őket (féltékenység, erőszakra való hajlam, stb.). Én rühellem az állandóan tökéletes szereplőket, s pont ezért szeretem annyira azokat, akikről Eszter írt. Nem tökéletesek, mégis szerethetőek, érthetőek, s könnyen beleélhetjük magunkat a helyzetükbe. A történetek fordulatosak, izgalmasak, s nem utolsó sorban a fantasy mellett erős romantika szálunk is van, ami könnyedebbé teszi a történetet.

Nagyon örülök, hogy egy árva rossz szót sem tudok erről a könyvről sem írni, mert magával ragadott, még ha voltak olyan pillanatok is olvasás közben, amik sírásra késztettek. Sokszor meghatódtam, összerázkódtam, vagy hangosan nevettem a jeleneteken. Élveztem az olvasás minden percét, s Ti, kedves olvasók tudjátok, hogy ennél több nem is kell.

Egyetlen elütést fedeztem csak fel, az ötödik fejezetnél az évszám nem 2014, hanem 2024. :) Viszont aki olvassa a könyvet, az alapjáraton tudhatja, hogy csak két évszám között kalandozunk. 2024 és 924 a két fontos évszám, ami rögzül az emberben, mire leteszi a kötetet. 

Pontozás: 10/10

Köszönöm a könyvet Eszternek, és azt, hogy elsők között lehettem, aki elolvasta. Nagyon várom a folytatást! 

Tartalomjegyzék

A bejegyzésemet pedig nem más zárja, mint Eszter köszönete, ami a könyv hátuljában található. 

Julie Garwood: Teljes gázzal

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Cordelia Kane mindig is apuci kislánya volt – az apja egyedül nevelte, miután az anyja meghalt egy autóbalesetben, amikor Cordelia még csak kétéves volt. Így aztán, amikor az apa szívrohamot kap, Cordelia kétségbeesik, s ezt csak fokozza a zavar is, amelyet akkor érez, amikor az apja feltárja az igazat az anyjáról. Cordelia nem tudja elfojtani a kíváncsiságát, és érdeklődni kezd a nő iránt, aki a világra hozta. Amikor rájön, hogy kérdéseire a választ Sydney-ben találja, odautazik. Aiden Madison, a hotelmágnás, Cordelia legjobb barátnőjének, a Halállistában megismert Regannek a legidősebb bátyja. Fogalma sincs róla, hogy Cordelia évek óta szerelmes belé. Amikor csellel ráveszik, hogy a társaság gépén a lányt Ausztráliába vigye, nem is sejti, hogy ezzel veszélybe sodorja az életét. Nem sokkal korábban magára haragított egy nagy hatalmú kongresszusi képviselőt, mert nem volt hajlandó megvenni a földet, amelyet az túl drágán akart adni. Chambers képviselő azonban nem az az ember, aki elsiklik egy ilyen sértés felett, és megvannak az eszközei, hogy kiegyenlítse a számlát és megkapja, amit akar. Ausztráliában röpködnek a szikrák Cordelia és Aiden közt, de néhány gyilkossági kísérletnek kell történnie ahhoz, hogy a férfi rájöjjön, vagy véget vet ennek az őrületnek, vagy elveszíti a számára legértékesebb dolgot.”

Kiadta: a GABO könyvkiadó 2015-ben.

Fordította: Tóth Gizella.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Julie Garwood: Fast Track

ISBN: 978-963-406-040-6

Oldalszám: 328

Már nagyon vártam Cordie és Aiden történetét, mert a Halállista című kötet óta borítékolható volt a kettőjük közös szála. Bár ez a kötet az írónő FBI-os sorozatának, más néven a Buchanan-Renard-MacKenna történeteknek a 12. része, mégis megállja a helyét (ahogy a többi kötet is) önálló történetként.

A könyv az előszóval indít, melyben többek között bemutatja Cordie megismerkedését a Madison családdal is. Mivel én személy szerint már erről többször is olvastam, mosolyogva emlékeztem vissza a történtekre. Ami nagyon tetszett, az a Cordie múltjába való betekintés. Na meg az, ahogy megismerkedett Aiden és Spencer Madisonnal. Hatalmasat kacagtam. Cordie hozta a formáját. Ha öt évesen olyan volt, mint olvashattuk, akkor nem csodálom, hogy ilyen felnőtt lett belőle.

Aztán az első fejezetben rögtön az érzelmek hullámai csaptak át a fejem felett. Miután annyi jót olvastam Cordie apjáról, sajnálattal fogadtam, hogy eltávozott az élők soraiból. Ám ekkor egy titokra is fény derült, ami alapjaiban rengethette meg a nő életét.

Amikor Cordie „anyjának” a levele előkerült, döbbenet lett rajtam úrrá. Hogy képes egy nő ilyesmire? Egyszerre voltam döbbent és dühös. Aztán persze a történet vége felé haladva egyre mélyebb érzéseket tápláltam a biológiai anya és annak családja iránt, teljes mértékben átéreztem Aidan érzéseit, indulatait, amit a család tagjai iránt érzett. Én is meg tudtam volna fojtani őket egy kanál vízben. Cordie szerencsés, hogy nem kellett ilyen közegben felnőnie, hanem egy csodálatos és csupa szív ember nevelte, aki mindent megtett azért, hogy nagyszerű felnőtt váljon belőle.

Az események végig fordulatosak voltak, átláthatóak. Aidan hozta a formáját, akárcsak a Halállistában, most is parancsolgató volt, ugyanakkor aggodalmas, gondoskodó, és szeretni való, s nem utolsó sorban észvesztően szexi. Szerettem a karakterét, ahogy Cordie karaktere is fontos helyet foglalt el számomra. Mindig is egy mosolygós, öntudatos, néha kicsit hebrencs, de nagyon jó szívű nőnek gondoltam, és ebben a kötetben sem cáfolt rá.

Nem véletlen, imádtam a kötet szereplőit, legyenek fő vagy mellékszereplők. Tetszett, hogy Sophie, Regan, Alec és Jack is fontos szerepet kapott, mert az előző kötetekben is imádtam őket, és jó csapatot alkottak együtt. Igazi családként viselkedtek, és ez szívmelengető volt.

Nagyon szerettem a szellemes és frappáns párbeszédeket, az enyhe célzásokat, a rengeteg mosolygással töltött pillanatot, amit okozott a könyv.  20:45 van, és befejeztem a könyvet, amit csak 16:05-kor kezdtem el. Azt hiszem ez is mutatja, hogy mennyire letehetetlen.

Bár borítékolható volt a siker, felülmúlta a kötet a várakozásomat. Szellemes volt, izgalmas, és éppen annyira romantikus és szexi, amennyire egy jó Julie Garwood FBI-os történetnek lennie kell. Azt hiszem, az egész sorozatból most új kedvenc lépett elő. Bár azt sajnáltam, hogy Noah Clayborne nem volt benne, mert őt minden kötetben imádtam.

Hálásan köszönöm a GABO kiadónak, hogy megjelentette a régóta várt Garwood kötetet, s ezzel rengeteg boldog percet okoztak nekem, és biztos vagyok benne, hogy fognak is még rengeteg olvasónak. Öröm az ilyen kiadó, hisz’ tényleg az olvasókért vannak! :)

Pontozás: 10/10*

Jayne Ann Krentz: Ölelő karok

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Az excentrikus Molly Abberwick tea- és fűszerüzletet vezet, valamint néhai apja tudományos alapítványán keresztül ígéretes feltalálókat támogat. Elhatározza, hogy kirúgja tudományos szakértőjét, dr. Harry Trevelyant… Igaz, hogy Harry zseniális, jóképű és szexi, de sajnos arrogáns és basáskodó, egyszóval kiállhatatlan alak. Nem átallja például azt az ajánlatot tenni Mollynak, hogy kezdjenek egymással szerelmi viszonyt, amelyet ugyanúgy megtervezhetnének és irányíthatnának, mint egy tudományos projektet. Harry ráadásul rendelkezik bizonyos paranormális képességekkel… 

Molly egyre bonyolultabbnak érzi az életét, és mintha nem volna elég baja, valaki cseppet sem vicces tréfákat űz vele, és hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy az életére törnek… 

Jayne Ann Krentz a modern románc koronázatlan királynője – rajongói szerint az Ölelő karok a legelbűvölőbb regénye.”

Kiadva: Európa könyvkiadó 2014.

Fordította: Palkó Katalin

Fordításul szolgáló eredeti mű: Jayne Ann Krentz: Absolutely, Positively

ISBN: 978-963-07-9621-7

Oldalszám: 432

A borító színösszeállítása tetszik, de a félbevágott fejjel nem vagyok kibékülve. (Ahogy más kiadó ugyanilyen könyveinél sem.) Egyszerűen nem tudom megszokni, és megérteni, hogy miért kell szerencsétleneket lefejezni. Viszont a cím alatt található nonfiguratív motívum nagyon tetszik.

A történet elég érdekesen indult. A 10-11. oldalon ez a mondat állt:

„Egy tökéletesen ívelt láb kecses bokával. Mindent összevetve a mérnöki tervezés csodája, gondolta.” <-- Egy nő lába, mint a mérnöki tervezés csodája? Itt gondoltam először Harry-ről hogy flúgos. S meg kell hagyni, még elég sok hasonló rész volt a történetben.

Molly viszont abszolút szimpatikus volt már elsőre is, tetszett, ahogy helyre tette Harry-t. Igaz, nem sokkal utána elment a józan esze, de ez saját vélemény.

Tessa karaktere volt a hab a tortán. Amikor T-Rex-nek nevezte Harry-t, hatalmasat kacagtam. Tetszett a hasonlat. :D  Aztán amikor Kelsey hazaért és betoppant Molly és Harry randijának kellős közepébe, ráadásul T-Rex-nek nevezte a pasit, mert nem tudta, hogy ott van, na kérem az hatalmas volt. Jót nevettem. Sejtettem, hogy Kelsey meg Tessa lesz a két fő kedvencem a történet során.

A pasas tudományos szövegeitől agybajt kaptam. Legyen egy férfi okos, de azért ne másszon már az ember idegeire. Amikor latolgatta a Molly-val való kapcsolat esélyeit, meg hogy milyen a nő, eskü csellózni lehetett volna az idegeimen. Aztán valahogy a könyv közepénél kezdett megváltozni a véleményem. Még mindig flúgosnak tartottam a férfit, de kezdtem megkedvelni. Ellentétben a Trevelyan és Stratton családdal, valamint Molly nagynénjével, aki egyre ellenszenvesebb az udvarlójáról már nem is beszélve. Ha nekem lenne ilyen rokonságom, valószínűleg egyikükkel se beszélnék. Na jó, Josht megkedveltem a Trevelyan oldalról. Ő képviselte az értelmet. :)

Aztán a 320. oldal táján Molly kezdett flúgosan viselkedni, és Harry próbált logikus maradni, tehát volt egy pici fordulat. A történet maga izgalmas és érdekes volt, rengeteg humoros szállal.

Imádtam, ahogy a történet legvégéig Molly a kezében tartotta az irányítást, és sikerült elérnie azt, amire Harry már régóta vágyott.

Nem gondoltam volna, hogy a kezdeti ellenérzés után úgy fogom bezárni a könyvet, hogy fülig ér a szám, és imádom a szereplőket, legyenek ők akármilyen különcök vagy furcsák. A két flúgos kiegészítette egymást, ráadásul a családjuk sem volt komplett. :D

Szóval, ha valaki egy nem szokványos történetre vágyik, rengeteg kacagtató jelenettel, flúgos szereplőkkel, izgalmakkal, érdekességekkel, akkor jó könyvet választott.

Pontozás: 10/9,5

Fél pont levonás a borítón található lefejezett nő, illetve a nehéz indulás miatt. 

Kimberley Freeman: Vadvirágok lányai

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Emma, a londoni balett gyönyörű és sikeres balerinája egy nap súlyos térdsérülést szenved. Ígéretes pályafutásának váratlanul vége szakad, szerelmi élete romokban, álmai szertefoszlanak. Menekülni szeretne a sorsa elől, ha kell, egészen a világ végéig. Egy titokzatos nagymamai örökség azonban mindent megváltoztat, és Emmát a zajos nagyvárosi életből egy varázslatos és ismeretlen földi édenkertbe repíti, ahol minden másképp van. Ami ott várja, az gyönyörű és rémisztő is egyben. Szenvedélyes szerelmek, sötét titkok és kegyetlen hazugságok szövevényes hálója, amit a családja generációkon át hordozott. És egy síron túli üzenet, ami felforgatja az életét, és erőt ad az újrakezdéshez. Megörökölhetőek a titkok? És a fájdalom? Átadhatja egy anya a lányának a boldogságot vagy akár a szerelmet?”

  

Kiadta az Athenaeum kiadó 2013-ban.

Fordította: Berta Ádám

Fordítás alapjául szolgáló mű: Wildflower Hill

ISBN: 978-963-293-250-7

Oldalszám: 544

Először a könyv külsőségeiről ejtek most néhány szót. Egyszerűen gyönyörűnek találom a borítót. Aranyos, bájos, vidám. Már ránézésre vonzza a tekinteteket, nem mellesleg azonnal mosolyra húzódott a szám amint megláttam. Nem csicsás, a minták szolid bájt kölcsönöznek a könyvnek. Beleszerettem a borítóba.   

 

Borító hátul

Könyvborító belső oldal

  

Az írónőről

Amikor elkezdtem olvasni, kicsit nehézkesen indult, nem igazán értettem mire akart az írónő kilyukadni, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy könnyeimet törölgetve zárom be a könyvet. Nos a nehézkes indulás után pár óra múlva be is fejeztem az olvasást.

A történetben váltakozva olvashatunk az 1930-as évektől kezdve Bettie életéről, a saját szemszögéből, illetve 2009-ben pedig Emma életét követhetjük nyomon.

Emma Bettie unokája, így két külön generáció életébe kaphattam betekintést. Őszintén szólva nem azt kaptam, amire számítottam. Azt hittem, hogy kapok egy romantikus történetet, amelynek főszereplője egy balerina, aki balesetet szenvedett. Ez részben így is történt, és örültem Emma történetének, mert Patrik, mint férfi főszereplő nagyon a szívemhez nőtt, és szomjaztam a happy end-re. Ám ettől azért többet kaptam. Betekinthettem egy olyan világba, amikor még tényleg teljesen más volt a világ. Faji előítéletek, nők megbélyegzése, stb. stb. Nem igazán voltak akkoriban túl toleránsak az emberek. A Bettie életéről szóló fejezetek igazi merülések voltak az érzelmi tengerben, sokszor éreztem tehetetlenséget, dühöt, elkeseredést, haragot, ugyanakkor sokszor hálát, szeretetet, törődést. Belegondoltam abba, hogy milyen élete lehetett, mit érezhetett, volt, hogy megkérdőjeleztem a döntéseit is, ám igazából nem tudhatom, hogy én hogy cselekedtem volna az ő helyében. Mindenesetre elég megrázó dolgokat tudtam meg róla, és hihetetlen lelkierővel bíró nőt ismerhettem meg a történetein keresztül.

Emma mindig is különös helyet foglalt el a nagymamája szívében, s talán pont ezért kapta örökségül azt a birtokot, ahová annyi édes-bús emlék kötötte a nagyit. A lány csak a balesete után értesült arról, hogy a nagymamája mit hagyott rá, és úgy ment Tasmániába, hogy elrendezi a nagyi holmiját, és eladja a birtokot. Ám a három hétből hónapok lettek, és teljesen megváltozott Emma hozzáállása.

Szerettem a leíró fejezeteket, a cselekményeket, az elképzelt festői tájat, az érzelmeket, amiket kiváltott belőlem, és még sok mást. A karakterek szerethetőek voltak, bár voltak, akikre nagyon haragudtam, főleg a Bettie-vel kapcsolatos részekben. Iszonyatosan haragudtam a korlátoltságukra, hogy kirekesztettek maguk közül egy olyan csodálatos asszonyt. Emma életéből főként csak Josht rühelltem, de szerencsére ő túl sok vizet nem zavart.

Bettie történetéből a kedvenc karakterem Mikhail volt, őt követte a sorban Bettie és Charlie. Emma történetében viszont toronymagasan Mina volt a kedvenc, őt pedig követte Patrick és Emma. Nagyon szerettem a táncos-balettes részeket, a próbákat, Patrick-ot elképzelni a zongoránál.

Egy szónak is száz a vége, számomra ez a történet nem azt nyújtotta, amit vártam, hanem annál sokkal többet. Reméltem, hogy a vége kicsit másképp fejeződik be, komolyabb lezárást kap, ám mindennek megvan a maga miértje. :) Az Athenaeum kiadónak sikerült egy szépen kidolgozott, megszerkesztett, jó történetet az olvasó elé tárnia, ami nem mellesleg csodálatos borítót kapott.

Pontozás: 10/10