Colleen Oakley: Nem hagylak egyedül

 Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Daisy Richmond gyerekkora óta tudja, hogyan szervezze életét, és még a rák sem zökkentheti ki. Tennivalói listájára a heti bevásárlás, valamint a szakdolgozat megírása mellé újabb tétel kerül: új feleséget keresni férje, Jack számára – hogy a tehetséges állatorvos, de az élet gyakorlati dolgaiban gyermekien tehetetlen férfi boldogsága biztosítva legyen. Persze ez korántsem olyan egyszerű, és a húszas évei végén járó nő kénytelen újragondolni, mit is jelent az elengedés, és kinek a boldogsága a (leg)fontosabb. Versenyt fut az idővel: ultrahatékony személyiségének megfelelően, határidő előtt próbál teljesíteni egy lehetetlen feladatot.”

Kiadta: az Athenaeum kiadó

Megjelent: 2016 június 20-án.

Fordította: Szili Orsolya

Fordítás alapjául szolgáló mű: Colleen Oakley: Before I Go

ISBN: 978-963-293-544-7

Oldalszám: 440

Műfaja: romantikus

Hálásan köszönöm a lehetőséget és a könyvet az Athenaeum kiadónak!

A könyv megrendelhető 20% kedvezménnyel itt:

http://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/nem-hagylak-egyedul

Nézzetek nyugodtan bolondnak, de a borító olyan volt első ránézésre, mint ha épp kinőne belőle rengeteg kis smarties cukorka. (Oké, bevallom, a Smarties a gyengém…, de nyugtassatok meg, hogy nem csak én láttam annak.)

Most is megállapítottam, hogy ez a borító nekem jobban tetszik, mint a külföldiek.

Az írónőről az alábbiakat tudhatod meg, ha megtekinted a könyv belső hátoldalát:

„Középiskolás koromban egyszer anyukámmal néztem a híreket, amikor hangosan szidni kezdte az interjút készítő riportert:

- Utálom az újságírókat!

Ekkor döntöttem el, hogy én is az leszek.

Azóta a cikkeimet és riportjaimat a New York Times, a Redbook és a Martha Stewart Weddings is közölte.

A Georgia állambeli Atlantában (USA) élek a férjemmel és két gyermekünkkel, akik a genetikának köszönhetően, szintén lázadók. Szeretek írni, olvasni és tequilát inni – nem feltétlenül ebben a sorrendben.”

A honlapján se árul ám el magáról többet, igazán titokzatos jelenség. :) Annyit azért megjegyzett tréfásan, hogy jelenleg a második regényén dolgozik, s ha valakinek van kedve ez idő alatt vigyázni a gyerekeire („babysit my child”), küldjön neki email-t. :D

Volt vele egy interjú a neten, ami arról szólt, hogy hat évvel azelőtt, mielőtt megjelent volna a könyve, az volt a feladata, hogy interjút készítsen egy rákban haldokló nővel. Napokkal később is az járt a fejében, hogy ő mit tenne ebben a helyzetben, illetve ami még fontosabb, a férje mit tenne. Újraházasodna? Milyen lenne a nő? Azután azon töprengett, hogy kedvelni akarná-e őt.

Meg kell hagyni, elgondolkodtató. Ez az interjúalany inspirálta és végül ezért született meg Daisy és Jack története.

Írás közben többször előfordult, hogy vérvörös szemmel ment ki az irodájából, a férje pedig megijedt, hogy valami rettenetes szörnyűség történt. Aztán persze kiderült, hogy maga a történet, amit ír viseli meg ennyire. Mivel ilyen hatással vannak rá a negatív vagy épp erős érzelmek, ő az a nő, aki valami viccel próbálja oldani a hangulatot. Ezért lett a könyv nem csak érzelmes, de sűrűn vicces is, bár egyes emberek ezt akasztófahumornak nevezik.

Legvadabb álma az, hogy a könyvet megfilmesítik, Daisy és Jack szerepét pedig Emma Stone és Ryan Gosling játssza, mivel a képernyőn bámulatosan átjön a játékuk által a kettőjük közötti kémia, és a szívet megérintő sebezhetőség. Ezzel mélyen egyetértek, Ryan Gosling abszolút alkalmas lenne a szerepre.

Az írónő következő könyve egy olyan nőről fog szólni, aki allergiás az emberekre. Bámulatos lesz, vagy épp szörnyű. Attól függ, hogy melyik napon kérdezik tőle. :)

Na, az biztos, hogy arra is kíváncsi leszek! :D

(A fenti információk, a teljesség igénye nélkül az alábbi oldalakról származnak, de csak a lényeg van kiemelve, nem tükörfordítás. Aki tud angolul és teheti, olvassa el a csatolt linkeken talált információkat, megéri. http://colleenoakley.com/bio/

http://www.atlantamagazine.com/news-culture-articles/atlanta-author-colleen-oakley-releases-debut-novel-before-i-go/

http://www.atlantamagazine.com/news-culture-articles/interview-author-colleen-oakley-before-i-go/

http://books.simonandschuster.com/Before-I-Go/Colleen-Oakley/9781476761671/reading_group_guide)

Már a könyv elolvasása előtt kijelentettem a családnak, hogy ez a könyv valószínűleg meg fog bőgetni, úgyhogy ne ijednek meg.

A szerző igyekezett úgy adagolni a dolgokat, hogy semmiből ne legyen túl sok, törekedett az egyensúlyra minden ponton. Már az elején beleszerettem a történetbe. Szerettem Daisy és Jack karakterét, a kapcsolatukat, s mindent, ami őket jellemezte. Már az alábbi idézettel sikerült könnyes mosolyt csalni az arcomra, pedig általában nem vagyok ennyire érzelgős.

„És ez a vigyor nem abból a felszabadultságból fakad, hogy az elfelejtett szó végre valahára beugrott. Jack az oka. A férjem, aki csütörtök reggel képes kontextus nélkül, csak úgy szavakat bedobni a konyha közepén. És én csak álmélkodom és elönt az elégedettség, amit a kettőnk közti kapcsolat miatt érzek. Gondolom, egy ponton minden pár érez így, hogy a köztük lévő érzelmi kapocs a legkülönlegesebb, a legerősebb, Minden Idők Legnagyobb Szereleme. Nem egyfolytában, persze, csak azokban a nagyon ritka és kivételes pillanatokban, amikor ránézel a másikra, és azt gondolod: Igen. Te vagy az igazi.Ez most egy ilyen pillanat.”

A könyv tele volt olyan jelenetekkel, amik megmelengetik az olvasó szívét, megnevettetik, vagy épp megbőgetik. Úgy éreztem magam olvasás közben, mint ha felültem volna egy hullámvasútra, ami emelkedik és süllyed, miközben a hangulatom utánozza a mozgását. Bár ennek a könyvnek a témáját csak ihlette a való életből egy személy, s a történet maga kitalált, mégis úgy éreztem magam, mint amikor Szentesi Éva könyvét olvastam. Olyan volt, mint ha épp a valóságban történne meg, te pedig kedves olvasó maga lennél a tehetetlenség. Pocsék érzés.

Adott egy huszonhét éves fiatal nő, akinél három év tünetmentesség után kiújul a rák. Mi jut először az eszedbe? Jönnek azok a gondolatok, hogy „de hiszen előtte még az élet…” vagy „te jó ég ennyire fiatalon…” mintha a ráknak köze lenne ténylegesen az életkorhoz. Pedig a rák bárkinél bármikor kialakulhat, nemtől, kortól, nemi irányultságtól, faji hovatartozástól függetlenül. Erre mondják azt az orvosok, hogy a rák (s a halál…) bizony nem válogat.

Daisy karaktere magával ragadó. Kedves, okos, gondoskodó, szerető szívvel rendelkező. Úgy érzed olvasás közben, mint ha már a legjobb barátnőd lenne. Jack pedig… (mély sóhaj), ő az a személy, aki a világon a legfontosabb Daisy-nek. Kissé bohókás, rendetlen, de csupa szív állatorvos, aki imádja a feleségét. Ők a tökéletes pár. Az ember olvasás közben szinte érzi, mekkora szeretet áramlik e között a két ember között. Nos, ha netán film készülne ebből a könyvből, csatlakozom a szerzőhöz, határozottan azt akarom, hogy Ryan Gosling játssza Jack-et.

Az ember már a könyv elején annyira megszereti ezt a fiatal párt a háromlábú kutyájukkal, hogy egyszerűen nem akarja elhinni, ennek vége lehet. Aztán egyre csak bekövetkeznek a dolgok, amiktől már te rettegtél a könyv kezdetén is, s nem tudsz mit csinálni. Tehetetlen külső szemlélőként látod, mi lesz velük, miként alakul tovább a sorsuk. Olvasás közben benned is végbemegy a változás, más lesz a hozzáállásod, a szemléletmódod. Úgy teszed majd le a könyvet, hogy végigjátszódott a fejedben kis ezer módszer és esemény, majd arra gondolsz, a szerző elérte a célját, sikerült kizökkentenie téged a megszokott világodból, új nézőpontok kerültek eléd, s úgy érzed majd, nem szabad egy percet sem vesztegetned az életedből, mert nem tudhatod, neked mit hoz a sors. Mindig megfogadjuk, hogy kiélvezzük az élet minden pillanatát, aztán végül csak halogatjuk. A kérdés csak az, meddig? Mikor eszmélünk fel? Mikor fogunk eljutni arra a pontra, hogy bizony egy életünk van, ami most van? MOST! Ebben a pillanatban, a jelenben létezünk. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, a múlton pedig már hiába siránkozunk, azt kell kihasználni, amink jelenleg van.

Bármennyire is próbálta humorral átszőni a történetet a szerző, hogy ne legyen annyira megrázó, nem mindig sikerült. Amikor Daisy-vel közölte az orvosa, hogy mennyire előrehaladott az állapota, összetörtem. Bár tudtam, hogy miről fog szólni a könyv, és sejtéseim is voltak a végkifejletet illetően, mégis szíven ütött az egész.

Túl voltam százötven oldalon, s úgy éreztem nem megy tovább. Fájt a tudat, hogy egy fiatal, kedves, okos és aranyos nő életének vége. Hónapjai vannak csak hátra, és más nem is jár a fejében, csak az, hogy találjon valakit, aki gondoskodni tud Jack-ről.

Eközben ott motoszkált a fejemben, hogy mennyi minden várhatna még rájuk, és megannyi dologról lemaradnak. Mindkettőjüknek piszkosul nehéz időszakon kellett keresztülvergődniük. Daisynek, a drága, önzetlen, jószívű Daisynek el kellett fogadnia, hogy már csak hónapjai vannak hátra, s ezalatt úgy érezte, gondoskodnia kell arról a személyről, akit a világon a legjobban szeret. Jackről, a férjéről. Elfogadni, hogy nem lesz többé „mi”, Jacknek egyedül kell boldogulnia. Őrület…

Ahogy Daisy azon munkálkodik, hogy Jacknek új feleséget szerezzen, egyszerre aranyos és dühítő. Miért gondolja, hogy az ő elvesztése után más se fogja szerencsétlen Jack-et foglalkoztatni, mint hogy megtalálja az utódját? Ez az egész inkább arra megy ki, hogy ő megnyugodhasson, a szeretett férfi éli tovább az életét, ahogy eddig. Ebben viszont akkor sem lehet biztos, ha megtalálja azt a nőt, aki szerinte illene a férjéhez. Az emberi érzéseket nem lehet csak úgy ki-bekapcsolgatni, s hagyni kell időt arra is, hogy feldolgozza a szeretett nő elvesztését.

Aztán végül ő maga is rosszul érzi magát attól, hogy Jack beszél egy másik nőről, még ha szó sincs randizásról.

Düh, kétségbeesés, pánik, lelkiismeret-furdalás és rengeteg fájdalom jön át a sorok között. Az utolsó nyolcvan oldalt már könnyezve olvastam. Haragudtam Daisy-re, hogy igyekezett elmarni maga mellől Jack-et csak azért, mert az ő érdekeit nézte. Közben pedig nem fogta fel, hogy Jack-nek is az a jó, ha vele van, amíg csak teheti. Kellett idő, mire ő is rájött dolgokra, pedig pont ebből volt kevés. :(

Ez a könyv kifacsart. A történet végére már olyan vörös volt a szemem a sírástól, mint ha végigsírtam volna az éjszakát, s ezt megspékeltem volna egy kötőhártya gyulladással. Bár az írónő szerette volna oldani a feszültséget a történetben több humoros jelenettel is, a téma annyira komoly volt és megrázó, hogy bár elmosolyodtam többször, nem igazán sikerült könnyeden venni ezt a könyvet.

Sokan azt mondanák, hogy „Ó, már megint egy rákos könyv!”, de megkérek mindenkit, ne skatulyázzátok be! Ahogy Szentesi Éva könyve sem egy átlagos „rákos” könyv (én személy szerint nagyon hálás vagyok azért, hogy elolvashattam az ő könyvét is), John Green: Csillagainkban a hiba című könyve sem egy egyszerű rákos könyv (már magától a kifejezéstől a fejemet verném a falba…), s ez sem az. A közös bennük, hogy van mondanivalójuk. Éva a saját tapasztalatait foglalta könyvbe, amivel rengeteg embernek segített, és segít most is, tanácsot ad, s erőt ahhoz, hogy kibírd, kitarts, amíg csak szükséges (akár rákkal küzdesz, akár hozzátartozó vagy). Colleen Oakley könyvét is a való élet ihlette, elgondolkodtat és hat az érzelmekre, ahogy John Green könyve is, bár azt még nem olvastam (tervben van…), csak filmen láttam, de hatásos és elgondolkodtató, tehát szerintem arra sem lehet azt mondani, hogy „csak egy újabb rákos könyv”. Tegyétek meg magatoknak azt a szívességet, hogy skatulyák nélkül nézitek a könyvet, esélyt adva, hogy valamit adjon.

Ez az a könyv, ami napokkal az elolvasása után is benned fog motoszkálni. Akárcsak egy belső hang, ami nem engedi, hogy a figyelmed máshová összpontosuljon. Egyszer mindenképpen újraolvasós lesz ez a könyv, mert bár nehéz témát dolgoz fel, az írónő stílusa megnyerő és szívhez szóló.

Amikor befejeztem a könyvet, gyorsan írtam egy üzenetet az írónőnek a facebook-os oldalára, amelyben gratuláltam a könyvhöz, leírtam, hogy mit váltott ki belőlem, s azt, hogy várom a következő regényét. Nagyon kedvesen válaszolt, és azt is elárulta, hogy nagyon tetszik neki a magyar borító. ;)

Pontozás: 10/10

Kati Hiekkapelto: Védtelenül (Fekete Anna 2.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Vérfagyasztó, irtózatos és rémisztően valóságos – egy rendkívüli thriller a krimi műfajának egyik legizgalmasabb új írójától.

Amikor egy idős férfit holtan találnak az út szélén – látszólag egy magyar bébiszitter ütötte el –, Fekete Anna nyomozó biztos benne, hogy többről van szó, mint egyszerű balesetről. Ahogy elkezdi felderíteni az egyre összetettebb ügyet, a nyomok az illegális bevándorlás szervezőihez, a drogkereskedőkhöz, gyilkosokhoz vezetnek. Amivel szembesül, az nemcsak a hitét fenyegeti, hanem az életét is.

Anna társa, Esko egy másik, de hasonlóan veszélyes nyomozásba keveredik egy bevándorló banda tevékenysége kapcsán, amely közben a kitoloncolási parancsok és razziák egyre növekvő feszültséget keltenek, és kétségbeesett cselekvésre késztetik a bandatagokat – illetve magát a rendőrséget is. Majd miután a hóban egy véres késre bukkannak, a két ügy úgy fonódik össze, ahogy arra senki sem számít. Egyre nő a feszültség, és nyilvánvalóvá válik, hogy Annáékon már nem segíthet az, hogy a törvény az ő oldalukon áll.”

Megjelent az Athenaeum kiadó gondozásában, 2016 júniusában.

Fordította: G. Bogár Edit

Fordítás alapjául szolgáló mű: Kati Hiekkapelto: Suojattomat

ISBN: 978-963-293-541-6

Oldalszám: 372

A borítóterv Földi Andrea nevéhez köthető. Most is csak gratulálni tudok, mert bár a könyv alapjáraton egyszerű tört fehér, a védőborító, amit kapott nagyszerű. Sokkal jobban tetszik, mint a külföldi borítók. Sejtelmes, hangsúlyos, szép. Imádom. Már alapjáraton a borítóba beleszerettem. Egyszerűen vonzza az ember tekintetét.

A könyv megvásárolható 20% kedvezménnyel az alábbi linken: http://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/vedtelenul

Már az elején magába szippantott a könyv. Jó volt újra felfedezni Kati Hiekkapelto stílusát, lágyságát, az általa felsorakoztatott helységneveket, amik a Kolibri olvasásakor rengeteg mosolyt csaltak az arcomra. Pl. Rajapuro, Koivuharju, Vaarla. Az első részben Rajapuro és Koivuharju sűrűn felbukkant. Fekete Anna mindig a Koivuharju-i erdőben futott az ösvényen. Reméltem, hogy legalább olyan olvasmányos, élvezetes, magával ragadó és izgalmas lesz ez a kötet is, mint a Kolibri volt.

A második fejezetnél úgy éreztem, hazataláltam. A régi megszokott emberekről olvashattam, akiket már az előző részben is megszerettem. Virkkunen alezredesről, aki az erőszakos bűncselekmények osztályának volt a vezetője, s egyúttal Fekete Anna főnöke, Esko Niemi-ről, aki Anna társa volt azóta, hogy a nő az osztályra került, Sari Jokikokko-Pennanen-ről, akit röviden csak Sarinak hívtam, mert a többi nevétől már a hideg verejték is kivert, s nem utolsó sorban természetesen Fekete Anna nyomozónőről, akit az előző kötetben végig körüllengett egy bizonyos titokzatosság.

Tetszett, hogy most is gördülékenyen ment minden, azonnal rákaptam a történet hangulatára és lelkesen vágtam bele a nyomozásba. Kicsit olyan volt, mint ha véget se ért volna a Kolibri, csak egy újabb fejezetbe csöppentem volna bele. Esko továbbra is alkoholproblémákkal küzdött (bár a másnaposságot kivéve szerintem minden percét élvezte…), s ezért természetesen senki nem is szólt neki egy szót se, mert a munkáját viszont maradéktalanul és tökéletesen elvégezte. A Kolibri elején azt gondoltam, hogy ő a sakktáblán a sötét paraszt, ám a történet végére megkedveltem, ezért is vártam kíváncsian, hogy Anna és Esko kapcsolata miképp folytatódik ebben a kötetben. Nem ért nagy meglepetés, amikor azzal szembesültem, hogy zord, mufurc énje még mindig megvan, és előszeretettel szólogat be Annának, Sarinak és minden körülötte lévőnek. Egy biztos. Esko Niemi sajátságos jelenség, viszont jó rendőr.

Amikor egy idős bácsi holttestére bukkannak, először arra gondolnak, hogy közlekedési baleset történt. Mivel a jármű vezetője egy magyar lány, így Fekete Anna kapja utasításba, hogy hallgassa ki. Az olvasó persze tisztában van a haláleset körülményeivel, hiszen ezzel indít a történet, ám a nyomozás során rengeteg mindenre fény derül.

A cselekmények most is, mint ahogy azt már Hiekkapelto-tól megszokhattuk, több szálon futnak, erőteljesen elgondolkodtatva ezzel az olvasókat. Első szálként ott van a halott idős úr esete, aminek az ügyében Anna nyomoz főként, aztán másodiknak ott van a Black Cobra banda esete, amely Esko hatásköre, harmadiknak egy erdei helyszín, ahol minden csupa vér, a helyszínre pedig Anna és Sari ment ki, negyediknek pedig egy eltűnt idős hölgy esete, amit szintén Anna nyert meg magának. Természetesen mindenki nyomozott mindenkivel, ám mégis érezhetően kétfelé szedhető a történet, Esko és Anna szemszögére.

Anna és Esko most körülbelül ugyanannyit szerepelt a könyvben. Tetszett, hogy már összeszokott párosként eredtek a bűnösök nyomába és a régi ellentéteket most már felváltotta a már-már barátságos viselkedés. Esko elismerte Anna munkáját, s viszont. Ám azért még mindig akadtak köztük súrlódások.

Sűrűn aggódtam a történet folyamán Esko-ért. Kedveltem a fickót, még ha olyan pokróc stílussal is rendelkezett, és utálta a bevándorlókat, meg akik ellent mondtak neki. Az egészségügyi problémái, a viselkedésében beálló furcsaságok sok mindenre utaltak a későbbiekre nézve.

A történet szövevényes szálai határozottan kedvemre voltak. Tudtam ugyan, hogy mi történt Vilho bácsival, ám ott volt az a tény is, hogy a szomszéd néni is eltűnt szó nélkül, a bandák háborúra készültek, egy drogos srác magára vállalt minden gyilkosságot csak azért, hogy ne toloncolják ki, a rendőrség gőzerővel nyomoz, ugyanakkor ott vannak a magánéleti szálak, amik bőven nehezítik szegények dolgát is.

Kati Hiekkapelto mesterien szövi továbbra is a szálakat, információkból pont annyit adagol, amennyi éppen csak kielégíti pillanatnyilag a kíváncsiságunkat, határozottan ért a feszültség fokozásához, izgalmas, magával ragadó, lendületes történeteket ír, amit szinte lehetetlen letenni. Mikor még éjjel kettőkor is azt szajkózod magadnak, hogy „csak még egy fejezetet”, akkor már tudod, hogy elvesztél.

Amikor befejeztem a könyvet, feltört belőlem egy hűha… Nem számítottam ilyen fejleményekre Annát illetően, s az egész történet maga is olyan fordulatokat vett, amikre tényleg nem számítottam. Az írónőnek ismét sikerült meglepnie. Remélem a következő kötet is ennyire magával ragadó lesz. Egy percig sem unatkoztam.

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak! :)

Pontozás: 10/10

Carin Gerhardsen: Aludj csak, kicsim! (Hammarby 3.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „A stockholmi Hammarby-rendőrség értetlenül áll egy Fülöp-szigeti nő és két kisgyermekének gyilkossági ügye előtt. Az áldozatok békésen, kihűlve, és elvágott torokkal fekszenek az ágyban. Az elkövetőnek nyoma sincs, de a kérdések száma egyre csak nő: Miért él a gyerekek svéd apja elszigetelten, úgy, hogy szinte semmi kapcsolata a külvilággal? És honnan volt pénze a takarítással foglalkozó anyának egy több milliót érő lakásra?
Conny Sjöbergnek meggyűlik a baja a nyomozással, Jens Sandén az infarktusa következményeivel dacol, Petra Westman továbbra is erőszakolója azonosításán fáradozik, kollégájuk, Einar Eriksson pedig egyszerűen köddé válik…

Carin Gerhardsen regénye A Mézeskalács ház és a Mama, papa, gyerekek után a svéd krimisorozat harmadik része.”

Kiadta: az Athenaeum kiadó 2016 májusában.

Fordította: Markwarth Zsófia

Fordítás alapjául szolgáló mű: Carin Gerhardsen: Vyssan Lull

ISBN: 978-963-293-161-6

Oldalszám: 296

Már a rövid, kicsit több mint egy oldalas bevezető történet után tudtam, ez a kötet nem lesz egy sétagalopp. Az írónő most alkalmazta az In medias res kezdést, tehát a dolgok közepébe vágott. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a fickó elvágja a két kisgyerek torkát (Tom 4, Linn 2 éves), s azonnal elpattant bennem valami. Megsirattam a két ártatlan csöppséget, s iszonyatos haragra gerjedtem, bosszúra szomjaztam. A szerző elérte, hogy pár sor után olyan legyek, mint egy vadászkopó, aki addig lohol, míg meg nem leli a zsákmányt. A férfi fejét akartam.

Amit az előző részeknél hiányoltam, most bőven megkaptam. Részleteket, izgalmat, nyomozást, furcsaságokat, érzelmi hullámvasutazást, mély és sötét dolgokat, amiktől a hideg síel a hátamon.

A rendőrségnek bőven akad tennivalója ebben a kötetben is. Egyrészt ott van a Fülöp-szigeteki nő és két apró gyermekének brutális gyilkosságának nyomozása, másrészt eltűnik az egység örökké morgó kollégája Einar, valamint Petra Westman múltjának kísértetei sem nyugszanak, tovább nyomoz az erőszakolás ügyében, szeretné feltenni az I-re a pontot, s végleg lezárni a múltat.

A regény lendületes, figyelemfelkeltő, izgalmas, magával ragadó és döbbenetes. Carin Gerhardsen ennél a kötetnél már 110%-osan odatette magát, témái pedig akár a mindennapok történései is lehetnének.

Conny Sjöberg nyomozó ebben a kötetben sem lett kedvenc, továbbra is ellenszenves volt számomra, bár a történet egyes aspektusai miatt szántam is őt. Ezzel szemben Sandén rendőr az első perctől szimpatikus volt, s ezt sikeresen meg is őrizte.

Ahogy Einar eltűnésével kapcsolatban egyre több dolog lát napvilágot, s egyre megrázóbb titkokra derül fény, az olvasó egyik ámulatból esik a másikba. Egyáltalán nincs idő megemészteni a dolgokat, mert a szerző újra és újra sokkol minket, míg egyszer csak azt nem mondjuk, elég volt. Mély levegőt kellett vennem, amikor kiderült, Einar élete mikor és miért lett igazi pokol. :( A mindig morcos rendőr helyett már egy sebzett, jó szívű ember képe úszott elém, és csak remélni tudtam, hogy jól kerül ki a helyzetből.

Az utolsó száz oldalnál többször eleredt a könnyem. Mindig megvisel, ha gyerekek rossz sorsáról, bántalmazásáról vagy haláláról olvasok, de ez a könyv most kifejezetten mélyen érintett. Ráadásul meghalt egy olyan személy is, akit sikerült megértenem, és valamennyire megkedvelnem is. 

Amit hiányoltam az első kötetből, azt most duplán megkaptam. Érzelemdömping áradt szét bennem. Harag, kétségbeesés, düh, aggódás, fájdalom, elszántság, már-már megszállottság, hogy kiderítsem az igazat. Megtörtént. A történet végével megkaptam a magyarázatokat, bár a lelkem még mindig háborog az igazságtalanságok miatt.

Carin Gerhardsennek sikerült a Hammarby 3. kötetét feledhetetlenné tennie. Remélem a sorozat további köteteit is olvashatom majd. 

Köszönöm az Athenaeum kiadónak a lehetőséget!

Pontozás: 10/10

Carin Gerhardsen: Mama, papa, gyerekek (Hammarby 2.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Egy csendes őszi estén kezdődött. Stockholm egyik elhagyatott külvárosi részében Petra Westman rendőrnő kocogás közben véletlenül egy megrongálódott babakocsira bukkan a bokorban, benne egy súlyosan beteg csecsemővel. Néhány méterre tőle egy halott nő fekszik, az arcát a felismerhetetlenségig összeverték. Valahol nem messze pedig egy hároméves kislány várja haza a szüleit, bezárva egy lakásba, teljesen egyedül. Conny Sjöberg nyomozó és csapata lát neki a gyilkosság felgöngyölítésének, a holttest személyazonossága azonban ismeretlen, az óra ketyeg, a kis Hanna pedig felfedezi a telefont, és egy idegen bácsi felajánlja neki, hogy a megmentésére siet… Carin Gerhardsen sorozatának második részében a svéd társadalom végletesen elszigetelt rétegeibe vezeti az olvasót: alkoholista anyák, erőszakos apák és elhanyagolt tinédzserek világába, ahol a gyerekszobákban elsuttogott rettenetes titkok nem múlnak el nyomtalanul. Hátborzongató és letehetetlen, a skandináv krimi legjobbja.”

Kiadta az Athenaeum kiadó 2014-ben.

Fordította: Markwarth Zsófia

Fordítás alapjául szolgáló mű: Mamma, Pappa, Barn

ISBN: 978-963-293-361-0

Oldalszám:352

 

„Carin Gerhardsen eredetileg matematikusnak tanult, regényeit is a szakmájától elvárható pontossággal és kíméletlen logikával építi fel.A Stockholmban játszódó Hammarby-trilógia az egyre népszerűbb skandináv krimik rajongóinak új kedvence világszerte. Méltatói a The Wire (Drót) című tévésorozathoz hasonlítják; meglepő és fordulatos történet, hiteles szereplők, eszeveszett tempó. Stieg Larsson, Jo Nesbo és Camilla Läckberg olvasóinak kötelező.” (A könyv füles borítójának belső felén található információ.)

Mivel éreztem az első részben a lehetőséget, hogy valami igazán izgalmasat is tud teremteni az írónő, kapott egy esélyt ez a kötet is. Az első részben a gyilkos naplója, és maga a gyilkosságok leírása szerintem nagyon jól sikerült, ám több dolgot is hiányoltam a könyvből. Hiányzott a nyomozók mélyebb megismerése, ábrázolása, az a tipikus vérforraló izgalom a nyomozás közben, és maga az igazi nyomozás. Számomra A mézeskalács ház kicsit lapos volt, ám ezzel a kötettel kapcsolatban jók voltak a megérzéseim, és nem hiába.

A borító magáért beszélt. Földi Andrea nagyszerű munkát végzett. Szétnéztem a neten a külföldi borítók után, s határozottan a magyar tetszik a legjobban.

Már a bevezető történetnél éreztem, hogy ez sokkal nagyobb hatással lesz rám, mint az előző kötet. Olyan témákat feszeget az írónő, amelyek alapjaiban rengetik meg az ember világát. Különböző társadalmi helyzetekben lévő emberek, nemtől és korosztálytól függetlenül szerepet kapnak a történet szövevényes cselekményeiben. Ahogy azt már Carin Gerhardsentől megszokhattuk, most sem híve az in medias res (bele a közepébe) dolognak, inkább minden cselekménynek csinál egy felvezetőt, talán pont a hatás kedvéért, ám számomra megint kicsit sokáig húzta ezt az egészet. Mindenesetre tény, súlyos témákat boncolgat. Alkoholizmus, családon belüli erőszak, pedofília, elhanyagoltság, rossz irányt vett tini sorsok, magára hagyott gyermekek, szétszakadt családok, rossz döntések, felelőtlenség, nemi erőszak, mások kihasználása és megannyi más teret kapott a regényben.

Egyik számomra kedves jelenet az volt, amikor Sandén és Sjöberg elment sörözni, és a pub-ban megszólalt az egyik kedvenc Sinatra dalom, a Fly me to the moon. Apró dolog, de azonnal mosolyt csalt vele a szerző az arcomra, még ha előtte elég komoly magánéleti problémáról is esett szó közöttük. S természetesen azonnal meg is kellett hallgatom a dalt nekem is. Sandén karaktere az egyik, amelyikben eddig nem sikerült csalódnom a két kötet során. Ő az, akit sikerült megkedvelnem.

„A zongorista a Fly me to the moont játszotta, és a zongora köré gyűlt becsípett közönség vele együtt énekelt. Sjöberg és Sandén valamivel messzebb álltak, a bárnál, egy-egy sörrel a kezükben. A mámor, a zene és a körülöttük lévő laza hangulat végérvényesen magába szippantotta Sjöberget, amitől önfeledt állapotba került. Jensszel teljesen fesztelenül tudott beszélgetni, nem voltak felvett stílusok, sem árgus pillantások. Huszonöt éve ismerték egymást, már nem volt szükség holmi személyes elemzésre. Emellett Sandén nagyon szórakoztató volt. Folyamatosan nevettek, ha egyszer rákezdték, és Sjöberg már előre félt attól, mennyire lesz rekedt másnap. Nem kínozták gonosz gondolatok, és semmit sem volt muszáj, elég volt, ha minden egyes érzékével magába szippantja az életet.”

Petra Westman nagyot nőtt a szememben, amikor megkapta a kisgyermekes ügyet. Határozott volt, elszánt, és hajthatatlan. Rengeteg dolog foglalkoztatta, a múltja sem hagyta nyugodni, mégis félretette mindezt, s végezte a munkáját, méghozzá profin.

Kedvenc mellékszereplőm Barbro Dahlström, akit véletlenül felhívott Hanna, és segítséget kért. Imádtam a hölgy stílusát, temperamentumát. Elragadó személyiség. A helyében tuti felkerestem volna azokat a rendőröket, akik rávágták a telefont, és jól fejbe vágtam volna őket a táskámmal.

Bár kezdetben elég nehézkesen indult a történet, az első gyilkosság után pörögtek az események, izgalmas volt, fordulatokban gazdag, és végre nem volt kiszámítható.

Amikor rájöttem, hogy ki ölte meg Jennifert, meghűlt bennem a vér. Sejtettem, hogy valami ilyesmit hoz ki az írónő a történetből, de ez így határozottan jól sikerült.

Tetszett a párhuzamos cselekményrendszer, ami a történetet jellemezte. Egyrészt ott volt Jennifer és a húga, mint kisiklott életű, alkoholista szülővel rendelkező tinik, s közülük az egyik meghal, nem is akármilyen okból, másrészt pedig Hanna, Lukas és az édesanyjuk esete, ami miatt két külön nyomozás is folyt. Utána meg amikor kiderült, hogy mi köti össze a két ügyet… azt hittem lemegyek hídba. Fenomenálisan oldotta meg Gerhardsen.

Összegzés:

Ami pozitívum volt: jobb volt a nyomozói szál, nem derült azonnal fény mindenre, elgondolkodtatta az olvasót, olyan témát vetett fel, amivel akár a mindennapi életben is találkozhatunk (bár a Mézeskalács házban is volt ilyenre példa…).

Negatívum (már amennyire annak számít): kicsit még mindig vontatottnak éreztem a történet elejét, bár határozottan érezhető volt a javulás az előző kötethez képest. A fő karakterek közül nem igazán találtam olyat, akit igazán kedvelhetnék, esetleg Sandén-t, aki bármit megtenne a lányáért (lányaiért), vagy Petra Westman-t, aki igazán elszántan harcolt azért, hogy kiderüljön, mi lett a kisfiúval, akit talált. Sjöberg karaktere viszont irritált. Nagyon.

Hanna karaktere egyáltalán nem volt olyan, mint egy átlagos három évesé. Inkább hasonlított egy gyermektestbe bújtatott tizenéves gondolataira.

Pontozás: 10/9

Carin Gerhardsen: A mézeskalács ház (Hammarby 1.)

Fülszöveg: „Rejtélyes gyilkosságok tartják rettegésben Stockholm békés lakóit, a véres puzzle kirakása pedig Conny Sjöberg felügyelőre és kis csapatára vár. Sorra kerülnek elő a holttestek, egy zseniális és elfajzott sorozatgyilkos mestertervének áldozatai… de mi az indíték? Harmincnyolc évvel ezelőtt kinyílt egy ódon villa kapuja, és kisereglett rajta egy csoport óvodás. Majd újra megcsikordult a rozsdás vasajtó, s félve előbújt még egy kisfiú és egy kislány. Ami ezután történt, annak nem lett volna szabad megtörténnie… Az igazság pedig elviselhetetlenül fájdalmas… Carin Gerhardsen világhírű sorozatának első kötetében egy felejthetetlen sorozatgyilkos lelkébe látunk, aki céltudatos, kíméletlen és megállíthatatlan. A Mézeskalács ház igazi csemege a vérfagyasztó krimik szerelmeseinek. Carin Gerhardsen eredetileg matematikusnak tanult, regényeit is a szakmájától elvárható pontossággal és kíméletlen logikával építi fel. A Stockholmban játszódó Hammarby-trilógia az egyre népszerűbb skandináv krimik rajongóinak új kedvence világszerte. Méltatói a The Wire (Drót) című tévésorozathoz hasonlítják; meglepő és fordulatos történet, hiteles szereplők, eszeveszett tempó. Stieg Larsson, Jo Nesbo és Camilla Läckberg olvasóinak kötelező.”

 

Kiadta az Athenaeum kiadó 2013-ban.

Fordította: Teplán Ágnes, Markwarth Zsófia

Fordítás alapjául szolgáló mű: Carin Gerhardsen: Pepparkakshuset

ISBN: 978-963-293-242-2

Oldalszám: 328

Verner von Heidenstam svéd költő egyik versével nyit a könyv.

Ezután jön a bevezető történet, ami azonnal felborítja az ember lelki nyugalmát. Azt hiszem ez az első közös az eddig olvasott skandináv krimikben. Nincs idő ráhangolódásra, rögtön a bevezetővel sokkolják az olvasót.

Ezt követi egy számomra kicsit lassú felvezetés, de végül rátalál az írónő a megfelelő ritmusra és információadagolásra.

Samuel Bjørk könyvei után számomra eléggé nehéz volt a váltás. Az ő könyveiben pörögtek az események, míg ezt a történetet a visszafogottság jellemezte. Ami közös mindkettőben, az nem más, mint a személy és helységnevek „furcsasága” és nehéz kiejtése. Míg Bjørk regényeinél mindig volt valami csavar a gyilkosságokkal kapcsolatban, s az utolsó fejezetekig nem tudtad ki a gyilkos, Gerhardsen történeténél azonnal ráérezhetünk, bár van egy bizonyos pont, ami elvisz rossz irányba, mégis hamar, talán túlságosan hamar rájövünk a megoldásra.

Teljesen más a két író történetének szerkezeti felépítése, kidolgozása, így ha egy skandináv krimikkel ismerkedő kezdő kérdezné, melyiket ajánlanám elsőnek, mindenképpen az „egyszerűbb” Gerhardsen könyvet adnám indításként, aztán persze hozzátenném, hogy Bjørk regényei határozottan tarolnak majd, ha szeret nyomozni. S ugye ott van Kati Hiekkapelto Fekete Anna sorozata is, amit kár lenne kihagyni.

A mézeskalács ház több szemszögből vetíti elénk a cselekményeket. Egyrészt van a leíró cselekményábrázolás, a nyomozók és az egyik főszereplő szemszöge, másrészt viszont a gyilkos naplója, ami által betekintést nyerhetünk a gyilkos lelkivilágába, érzéseibe. Bár nem gondolom, hogy más emberek kivégzése lenne a megoldás a problémára, határozottan együtt éreztem néha a gyilkossal, megértettem, hogy mit miért tesz. A múltja irányította a jelenben, ami pedig megpecsételte a jövőjét. A kiskorában ért vagy látott bántalmazások, kegyetlenkedések miatt soha nem lehetett teljes ember. Aztán egy nap meglátta az egyik bántalmazót a régmúltból, s elpattant benne valami. Elégtételt akart venni az elszenvedett dolgokért. Mindenkin.

Az egyik főszereplő is mindig furcsa volt a külvilág számára, beilleszkedési zavarokkal küzdött, nem járta ki az iskolát, magányos volt és boldogtalan, ám ő mégsem lépte át a határt.

Ez is azt bizonyítja, hogy sok függ attól, hogy kinek milyen a hozzáállása.

A történet nehézkesen indul, többször ellaposodik, ám a gyilkosságok és maga a gyilkos naplója érdekesre sikerült.

Remélem a Hammarby sorozat következő köteteiben bátrabban és részletesebben ír a szerző a gyilkosságokról és nyomozásokról, s nem utolsó sorban a szereplőkről.

Pontozás: 10/7

Kékszeműek - ajánló

Most egy rendhagyó bejegyzéssel jelentkezem, ugyanis egy blogregényről fogok pár szót ejteni.

Akik követik a facebook-os oldalamat  tudják, hogy az egyik kedves írónő ismerősöm, barátom (Sárközi Erika – Nilla) írt már pár „szösszenetet”, amivel az olvasók egyik nagy kedvencévé vált (nekem mindenképpen). Volt szerencsém néhány írását elolvasni és véleményezni magánúton, s határozottan az a véleményem, hogy helye lenne a könyvszakmában. Ezt olvasva valószínűleg mosolyogva rázza a fejét, és valami olyasmit mond, hogy addig még sokat kell fejlődnie, de én akkor is ezen a véleményen maradok, mert írásról írásra érződött és látszódott a fejlődés. Szívét lelkét beleadja a történeteibe, ami bizony érződik is rajtuk.

A karakterei kiforrottak, szinte életre kelnek annyira elevenek. A cselekmények érdekesek, bár jócskán akadtak olyan történések, amelyeknél írtam neki, hogy írja már át, mert ez így nem fair, amin ő csak jót nevetett. (És ezért még számolunk kisasszony :D )

A mostani blogregénye, a Kékszeműek, egy olyan világba kalauzol minket, ahol nem mindennapi fiatalok vívják meg a harcukat azért, hogy az emberiség többsége nyugodtan éljen. A történet – ahogy azt már Nillától megszokhatták a régebbi követői – fiatalos, lendületes, vagány és magával ragadó. Van benne akció, romantika, dráma, minden ami csak kell. Eredetileg két éve az aranymosáson részt vett az első verzió, azóta a szerző már átírta párszor, tökéletesítette, hogy mindenki egyaránt elégedett lehessen vele. A nulladik fejezettel és az epilógussal együtt összesen harmincöt fejezetre tagolódik a történet, amelyet különböző szemszögekből olvashattok.

(itt találjátok: http://nilla-2.blogspot.hu/p/kekszemuek.html) 

Mivel nem szeretnék spoilerezni, csak annyit írok, hogy jócskán megjárjátok majd az érzelmek skálájának mélységeit és magasságait olvasás közben, fogtok nevetni, izgulni a szereplőkért, lesz olyan hogy sírni is, lesz, hogy piszok dühösek lesztek a szerzőre,  és nagyon remélem, hogy sokan fogjátok majd ostromolni azért, hogy írjon át egy bizonyos részt (nem Nilla, még mindig nem adtam fel, megfoglak győzni :D ) és legyen folytatása is a történetnek, mert a végére határozottan megszeretitek majd a szereplőket és a történetet. 

Szóval hajrá, "útra fel"! Ismerjétek meg a Kékszeműek történetét és világát, remélem titeket is legalább annyira magával ragad, mint engem. 

Samuel Bjørk: A bagoly röpte (Holger Munch & Mia Kruger 2.)

„Egy tinédzser lány eltűnik az ifjúsági otthonból, ahol nehezen kezelhető társaival élt együtt. Nem sokkal később a Holger Munch nyomozó által vezetett oslói gyilkossági csoport talál rá a rituális módszerekkel megölt fiatal lány holttestére. Mia Krüger, sztárnyomozó továbbra is heves küzdelmet folytat öngyilkos gondolataival és gyógyszer- illetve alkoholfüggőségével – amit az ügyben való elmélyedése tovább bonyolít. Mia még mindig az ikertestvéréről, Sigridről álmodik, akinek heroin túladagolás miatt bekövetkezett halála továbbra sem hagyja nyugodni. De mégis mi történt valójában Sigriddel?

A nyomozás egyelőre falakba ütközik, amikor egy titokzatos hacker egyszer csak felveszi a kapcsolatot Gabriel Mørkkal, a csapat rendszergazdájával, hogy egy igen felkavaró felvételt mutasson neki a meggyilkolt lány végzetéről. A filmben feltűnik a bagolynak, a halál madarának öltözött tettes bizarr körvonala is.

A bagoly röpte Samuel Bjørk újabb kifinomult és bonyolult, pszichológiailag megrázó krimije. Ezúttal mélyebbre áshatunk a Magányos utazóban megismert karakterek életében, akik nemcsak egy bonyolult emberölés megoldásában és egy brutális gyilkos megállításában próbálnak helytállni, hanem igyekeznek a saját életüket tarkító kihívásokkal is dűlőre jutni.”

Megjelent az Athenaeum kiadó gondozásában 2016. május 31-én.

Fordította: Papolczy Péter

Fordításul szolgáló mű: Samuel Bjørk: Uglen

ISBN: 978-963-293-157-9   

Oldalszám: 440

Műfaj: krimi, thriller

Samuel Bjørk-nek sikerült az, ami eddig még csak keveseknek, már a könyv elején tetőtől talpig megdöbbentett. Percekig csak néztem magam elé arra gondolván, vajon ebből mit fog kihozni a szerző? A válasz pedig nem más, mint egy határozottan izgalmas, elgondolkodtató, néha beteg, de egyáltalán nem kiszámítható történetet, ami abszolút felcsigázza az olvasó érdeklődését, magával ragadja, s nem is ereszti az utolsó oldalakig.

Ahogy azt már megszokhattuk, a szerző egy bevezető történettel indítja a könyvet, ami utalhat bizonyos cselekményszálakra, ám épp csak elejt néhány információmorzsát, amivel felkelti az érdeklődésünket.

Történetünk elején megismerhetjük Tom Pettersont, aki botanikusként látogat el cselekményünk színhelyére, hogy nyilvántartásba vegye az ott található északi sárkányfű elnevezésű veszélyeztetett növényfaj példányait. A botanikus karaktere megnyerő, én személy szerint szívesen olvastam volna róla kicsit többet. Ő az a személy, aki történetünkben megtalálta a tizenhét éves halott lányt az erdőben. A lány meztelen volt, tollak vették körül és fehér liliom volt a szájában.

Ezek után a már megszokott módon váltakoztak a nézőpontok és a cselekmények. Egy kicsit Holger Munch kerül a középpontba, majd Mia Krüger, s aztán maga az ügy. Nyomozópárosunk magánéletileg most sincs a helyzet magaslatán, bár mindkettőjüknél érezhető az előző kötethez képest a javulás. Küzdenek a régmúlt árnyaival, ám a munkájukba újra teljes gőzerővel vetik magukat, számukra csak egyetlen végkifejlet létezik: megállítani és elfogni a gyilkost. Újra előkerül a csapat, akik egy családias egységet alkotnak. Egymás között jelen van a tisztelet, a megbecsülés, a másik miatti aggodalom, s az összetartás.

A könyv olvastatta magát, a történet magába szippantott, az emberi sorsok alakulása megérintett, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy megoldást próbálok találni a szereplők gondjaira. Ugyanakkor ott volt a gyilkos személye, akit a tettei alapján próbáltam elemezni olvasás közben.

Tetszett, hogy a szerző apránként építette fel a történetet. Odafigyelt a részletekre, s arra, hogy egyszerre ne juttasson sok információt az olvasónak. Hagyott időt gondolkodni, rágódni dolgokon, megemészteni az olvasottakat. Több cselekményszál futott párhuzamosan, rengeteg mindenre oda kellett figyelni, érezhetőek voltak a hangulatingadozások, amik mindvégig átjárták a történetet, s ezzel együtt az olvasót is. Feszültség, aggódás, izgalom, idegesség, kétségbeesés és megannyi más érzelem a sorok között.

A szereplők közül talán Gabriel állt hozzám a legközelebb. Tetszett a stílusa, a szenvedélye az iránt, amivel foglalkozott. Bár az előző kötetben is akadt neki szerepe az ügy felderítése kapcsán, a mostaninál úgy érzem, több esélyt kapott a karaktere. Amikor felkereste egy régi ismerőse, hogy megmutasson neki valamit, s kezdetét vette az igazi őrület, iszonyatosan sajnáltam őt és a társait, ám a felvétel miatt igazi haragra gerjedtem. Hogy lehet valaki ennyire beteg és kegyetlen?

Ahogy a cselekmények szövevényes szálai elém tárultak, volt, hogy kicsit megzavarodtam. Egyrészt ugye ott volt a meggyilkolt lány a tollágyon a gyertyák alkotta pentagrammák közepén, aztán ott voltak a rendőrök magánéletéhez fűződő szálak, a Miriam Munch életében bekövetkező változások, és a nyomozások közben felmerült érdekességek, amik mind összefüggtek valahol. Az író határozottan értett ahhoz, hogy a szálakat összekeverje.

Mindvégig megvolt a történetben a feszültség. Talán akkor hágott a tetőfokára, amikor Miriam Munch bajba került. Szegény nő nagyon peches, ha az előzményeket is nézzük.

Rengeteg esemény és érzelem 440 oldalon keresztül. Sok kérdés, amely végül mind megválaszolásra került. Gyilkosság, őrület, gonoszság, sanyarú sorsok, meglepetések, kegyetlenség, halál, vívódás, önmarcangolás, titkok és megannyi más színesíti ezt a könyvet. Kiknek ajánlom? Minden olyan krimi kedvelőnek, aki szereti a szövevényes szálakat, a fordulatokat, a több szálon futó cselekményeket, titkokat, és a nyomozást. Ha minden Skandináv krimi ilyen, akkor mindegyiket szeretném egyszer elolvasni. :)

Nálam Samuel Bjørk stílusa abszolút nyert. Mindenképpen elszeretném majd olvasni Mia és Holger további történeteit, s remélem, hogy egyszer mindketten révbe érnek. 

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak! 

Pontozás: 10/10

Samuel Bjørk: Magányos utazó (Holger Munch & Mia Kruger 1.)

„Holger Munch veterán nyomozó különös üggyel találja szemben magát: Oslo mellett az erdőben egy felakasztott kislányt találnak, babaruhákba öltöztetve, nyakában tábla: Magányos utazó. Már önmagában a tábla is elég lett volna, de ki és miért öltöztette a holttestet babaruhákba? Az oslói speciális gyilkossági csoport egyik nyomozója, Mia Krüger felfigyel egy fontos részletre: a halott kislány körmébe egy egyes szám van karcolva, amiből arra következtet, hogy nem ő az egyetlen áldozat. Mia rendkívüli nyomozói képességének hála a rendőrség párhuzamot von a gyilkosság és egy hat évvel korábban történt eset között, amelyben elraboltak egy csecsemőt Honefoss városából. Az újszülöttet sosem találták meg. Mia szerint a gyilkosnak köze van az eltűnt gyermekhez, és a jelen történései a rendőrség korábbi kudarcát hivatottak megtorolni. Samuel Bjork krimijében vérfagyasztó titkok nyomába ered, újabb és újabb szörnyűségeket feltárva a norvég múltból, ugyanakkor megteremti napjaink antihősét: Munch nyomozó jó modorát szakmai alázattal, simulékonyságát tökéletes szimattal helyettesíti.”

Kiadta az Athenaeum kiadó 2014-ben.

Fordította: Domsa Zsófia

Fordításul szolgáló mű: Samuel Bjørk: Det henger en engel alene i skogen

ISBN: 978-963-293-367-2

Oldalszám: 488

Műfaja: krimi, thriller

Borító: Nekem most a magyar borító tetszik jobban. Bár a történet tényleg komor és beteg néha, számomra a külföldi borító semmi jóval nem kecsegtet, olyan, mint ha azt sugallná, hogy kudarccal zárul a történet. 

Samuel Bjørk:

A norvég író, színdarabíró, zeneszerző-énekes, Frode Sander Øien írói álneve. Øien első színdarabját huszonegy évesen írta, azóta két nagy sikerű regény és öt színdarab fűződik a nevéhez. A magába forduló, a médiától szinte teljesen elzárkózó művész hat albumot adott ki eddig, emellett kortársművészeti kiállításokon szerepel és Shakespeare-t fordít. Jelenleg Oslóban él.

(forrás: Athenaeum kiadó, szerzők menü)

Személy szerint én még nem igazán vagyok „felavatott” a skandináv krimik terén, hiszen ha minden igaz, akkor Kati Hiekkapelto: Kolibri című könyvével debütáltam tavaly. Viszont úgy érzem, kezdek rákapni az „ízére”. :) Néhány könyvmoly már ajánlott nekem skandináv krimiket, – PRicsmond ajánlására fel is vettem várólistára többek között Jo Nesbo: Vörösbegy című könyvét is – szóval biztos, hogy fogok még ilyen témában olvasni.

Imádom a krimiket, thrillereket, viszont a gyerekgyilkosság téma mindig nagyon megvisel, ehhez mérten igyekeztem szakaszokban haladni, s hagytam időt magamnak arra, hogy megemésszem az olvasottakat. Valószínűleg, ha több időm lett volna olvasni, nehezebben iktatom be a szüneteket, mert a könyv egyszerűen olvastatta magát.

A regény egy 2006-os bevezető történettel indít, amikor is egy huszonöt éves tanárnő világra hozza rendkívüli szépségű kislányát, ám mivel vérzékeny, belehal a szülésbe. A gyermek apja ismeretlen, így igyekeznek felkutatni a legközelebbi élő rokonát. Kiderül, hogy a tanárnő édesanyja nem is tudott arról, hogy lánya állapotos, mire pedig a kórházba ért a gyermekért, a kicsinek hűlt helyét találták. Két hónappal később az egyik ápolót holtan találták, felakasztotta magát, s csak egy egyszavas levelet találtak mellette, ami nem volt más, mint a sajnálom. A kislány sosem került elő. Ahogy haladunk a történettel, az is kiderül, hogy ennek köze lesz Mia és Holger új ügyéhez.

Az első fejezet elején egy olyan férfi karakter tárul a szemünk elé, aki bár utálja azt, ami körülveszi, elviseli, mert a felesége ezt szereti. Megette a reggelit, aminek már a gondolatától is forgott a gyomra tekintvén, hogy másnapos volt, és elvitte sétálni a kutyájukat, akire sokszor még ránézni se bírt, annyira nem szerette. A kutya elszaladt az erdőben, nem reagált a hívásra, a gazdája némán feküdve talált rá egy kis tisztáson. Nem sokkal később látta meg a fán lógó kislányt, iskolatáskával a hátán, nyakában egy táblával, amire az volt írva: Magányos utazó. A gyermek hat éves volt, még alig indult ez az élet ösvényén.

Az első pár fejezet a történet megalapozása volt, hogy jobban megismerjük a főszereplőket, s csak utána indult el több szálon az események láncolata.

Mia Krüger nyomozónő a városból elköltözött egy szigetre, mert csendre és nyugalomra vágyott. Meg gyógyszerekre és alkoholra. Sok-sok bogyóra és alkoholra. A történet folyamán elég sok dolgot kideríthetünk róla. Például azt, hogy Sigrid nevű ikertestvére meghalt heroin túladagolásban tíz évvel a fő történetünk eseményei előtt, ő pedig mindenáron utána akart halni. Ki is tűzött erre egy dátumot. Április 18. A testvére halálának évfordulója. Mia régen vékony, egészséges és erős volt, szeme kékje mindig élénken csillogott. Ám ez már a múlté. Hollófekete haja törékeny vállára omlott (régen rövidre vágta, amíg volt hozzá ereje), betegesen sovány lett, minden bordája kilátszott, akár meg is számolhatta volna őket, arca beesett, szeme fakó és tompa. Már csak árnyéka volt önmagának. Vele kapcsolatban, legjobban talán a nagymamával kapcsolatos emlékei tetszettek. Amikor még minden jó volt.

Holger Munch nem csak rendőr, de hobbimatematikus is. Szereti a komolyzenét, s határozottan cigarettafüggő és kajaholista. Túlsúlya feszélyezi, családi és munkahelyi helyzete szintén. Ötvennégy éves, tíz éve elvált, de nem heverte még ki. Van egy lánya, Miriam – aki épp férjhez készül menni –, és egy unokája, Marion.

„Elsősorban különc megszállott volt. Kövér és barátságos különc, aki sosem nyúlt alkoholhoz, imádta a matematikát, a klasszikus zenét, a keresztrejtvényt meg a sakkot. Embernek talán egy kicsit unalmas, de rendkívüli nyomozó volt. És igazságos főnök.”

Régi főnöke Mikkelson bízta meg azzal, hogy vigyen el egy dossziét Miának, aki régi kollégája volt. Mindketten szeretettel gondoltak a régi társra. Amikor újra találkoztak, az egy nagyon jó fejezet volt. Akkor kezdtem igazán érezni, hogy valamerre haladunk a történettel. A közös párbeszédeik mindig sziporkáztak, s néha még mosolyt is csaltak az arcomra.

Ilyen párbeszéd volt még a történet kezdetén az alábbi:

„– Óvatosan vezess befelé, oké?
– Én mindig óvatos vagyok, Holger.
– Mia, te sosem vagy óvatos.
– Menj a fenébe, Holger.
– Én is szeretlek, Mia. Örülök, hogy visszajössz. Holnap találkozunk.”

 A csapat, amibe Mia belecsöppen olyan emberekből áll, akiket többnyire már a múltból ismer. Már-már családias volt a hangulat a megbeszélésen, s a komoly témák megvitatása közben is érezhető volt az együttérzés, a tisztelet, a megbecsülés és az egyetértés.

Miután megtalálták a második kislányt, igazán beindultak az események. Több cselekmény futott párhuzamosan, váltott szemszögből olvashattunk, így erőteljes koncentrációra volt szükség, hogy nehogy elmulasszunk valamit. Szerettem Mia és Holger közös jeleneteit.

A könyv mindvégig izgalmas volt, magával ragadó, lehengerlő és megrázó, s nem utolsó sorban beteges. A hetvenkettedik fejezetnél, amikor megbizonyosodtam arról, hogy a sejtéseimnek van alapja, egyszerűen rosszul voltam még a gondolattól is, milyen beteges karaktereket ábrázolt az író. Persze korántsem ez a karakter volt a legbetegebb. Sokszor éreztem olvasás közben, hogy tehetetlen és dühös vagyok. Sorban halnak meg a lányok, a gyilkos játszik mindenkivel, a rendőrök egyre kétségbeesettebben hajszolják a gyilkost, az olvasókat meg eközben a szerző hajszolja az őrületbe egy kicsit. Mi az, amit tudunk? Mi az, amit csak sejtünk? Vakvágányon járunk, vagy jó nyomot követünk? Most akkor jó fiú, vagy rossz fiú épp az, aki előttünk van? Melyik végkifejletnek szurkoljunk jobban? Ki a célpont és hol a vége az egésznek? Miért történik mindez tulajdonképpen?

Fordulatokban gazdag, hihetetlen írás. Még a legbékésebb embert is ki tudná hozni a sodrából. A karakterek összetettek, bár határozottan állíthatom, hogy a gyerekek személyisége számomra megnyerőbb volt, mint a felnőtteké. Igaz, a felnőttek között is találtam olyat, akit megszerettem. A két főszereplő nem lett kedvencem, viszont azt elismerem, hogy jó párost alakítottak. Már alig várom, hogy A bagoly röpte című folytatás is „bekebelezzen”.

Szerettem.

Ami zavart:

A hatodik fejezetben kicsit sokalltam az „a férfi, akinek a nyakára egy sas volt tetoválva” kifejezés gyakoriságát. Amikor már hatodszorra olvastam, halkan meg is jegyeztem, hogy oké, elsőre is értettem.

Pontozás: 10/10

Eredményhirdetés

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni mindenkinek, aki velem játszott a 2016.05.24-én meghirdetett játékon. 

Összesen 56 jelentkező volt, ebből 52 gmail-en, 4 pedig citromail-en keresett fel a válaszokkal.

A sorsolást ezúttal a http://www.miniwebtool.com/random-name-picker/ „segítségével” hajtottam végre, az eredményt pedig itt láthatjátok:

Kellemes hétvégét mindenkinek!