A. O. Esther: A Mennyország Kulcsa (Összetört glóriák 4.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Míg az angyalok a Pokolban időztek, a földön húsz év telt el. Viking harcosok térhódításait rettegik halandók és halhatatlanok. A visszamaradt Sötét Angyalok kegyetlen, hataloméhes zsarnokokká váltak, velük kíván szövetkezni Gabriel képében Arshamon, akit testvérei és Sharanfer új testben követnek.

Hőseink a már felnőtt Joshua városának vendégei, ám nincs idő az ünneplésre, mert az Életfa felett megjelenik Vidfornir, az aranysas, aki az óriások eljöttét, s ezzel a világ pusztulását jelzi.

Csak egy módon lehet elkerülni a véget. Le kell győzni a mágikus erővel bíró aranyszarvasokat, mert csak az agancsukból készített varázspor tudja elpusztítani az óriásokat. Ám mindehhez a titokzatos, de annál zsugoribb törpéktől kell segítséget kérniük. Cserébe azok kristálykoponyákat követelnek, melyeknek megszerzése szinte lehetetlen… A csapat mégis elindul szent célja felé, ám máris Moro lidérceibe ütköznek. A túlerő reménytelen, hacsak az angyalok szövetségre nem lépnek a barbár vikingekkel…

De vajon Elijahé lesz-e végre Sophiel? Netán a viking vezér vagy Arshamon szerzi meg őt magának? Megmenthető-e még Gabriel lelke? Megesik-e Ariel szíve az iránta rajongó, nővé serdült Machielen? És vigaszra lel-e a hitevesztett Joshua?

A válaszért ezúttal is varázslatos helyszínekre kell repülnöd, kedves Olvasóm, de vigyázz! A mélyben rejlő kincs ragyogása, a hatalom íze és a szerelem mámora téged is megrészegíthet!”

  

Kiadta a Decens Magazin Média Kft. 2013-ban.

Szerkesztette és az ajánlót írta most is: Vág Bernadett

Tipográfiai felelős ismét Dobosy Anikó.

ISBN: 978-963-08-7804-3

Mielőtt belevágnék a történet véleményezésébe, szeretném elmondani, hogy mennyire örülök annak, hogy Eszter azokkal dolgozik, akikkel. Nagyszerű látni, megtapasztalni, hogy ezeknek a nagyszerű embereknek a segítségével, a már amúgy is tökéletes történet, zseniális kivitelezésben, borításban kerül az olyan mezei olvasók kezébe, mint amilyen én is vagyok. Hálásan köszönöm minden közreműködő félnek a hozzájárulását, ami elősegítette, hogy Eszter csodálatos történetei ilyen pazar köntösben láthassanak napvilágot. Nem véletlenül ajánlom minden ismerősömnek, és ismeretlen ismerősnek Eszter könyveit. A borítók szépsége, az ajánlók egyedi hangulata, a történetek varázslatos világa, csodálatos nyelvezete, kiforrott és szenzációs karakterei mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az a bizonyos csoda létrejöjjön, ami minden emberben megszületik, amikor egy igazán jó könyvet olvas. Hisz’ tulajdonképpen mi is történik velünk olvasáskor? Valószínűleg mindenkivel más. Én személy szerint Eszter könyveit olvasva éreztem a lágy szellőt az arcomon, a napsütés kellemes cirógatását, a finom ételek ízét, amelyeket Mitsuko tett Sophiel elé az Elveszett lelkekben, Machiel megnyugtató érintését a Hívogat a fényben, vagy épp a Pokol irtózatos bűzét az Életfában.  Ezúton szeretném megköszönni Eszternek és támogatóinak, hogy általuk én is részese lehetek a csodának. :) Nektek köszönhetően eszményi világ részesei lehetnek az olvasók, akkor is, ha csak rövid ideig tart ez az állapot.

Most pedig a könyvről:

Lassan megszokássá válik, de most is idéznék Vág Bernadett ajánlójából, mert nagyon tetszett a mondandója.

„Kedves Mi! Nem mondok újat azzal, hogy azért szeretjük Eszter könyvsorozatát, mert egy titokzatos, kalandos világba repít, messze a mosogatótól, a bankhitelektől, adóemeléstől, lefutott harisnyáktól. Egy varázsos világba, ahol minden olyan szép és angyali. De a fenébe is, miért ne lehetne ilyen a mi világunk is? Miért ne keresgélhetnénk meg az Itt és Most-ban ugyanazokat a szépségeket, emberi értékeket, érzéseket? Miért ne hihetnénk el a gonosz vízóra leolvasóról, hogy a szíve mélyén ő is jó ember, akárcsak Sahranfer? Miért ne bocsáthatnánk meg nagylelkűen Hélnek, a főnöknőnknek, amiért rosszindulatú és irigy, ha belátjuk, jeges szívvel, szeretetlenül, félig csontvázként nem könnyű Holle anyónak lenni? És miért lenne kevésbé jó arc a mi Pistink/Józsink/Ferink, csak mert nem pattogtat az ostorával? Hogy lejönne-e értünk a pokolba? Miért, a fogorvoshoz nem kísért el? A gázművekhez nem jött el velünk rimánkodni részletfizetési lehetőségért? Nem kergette el azt a megvadult pumit, a melyiktől annyira megijedtünk? És nem gyógyít meg – ha égi kristálya nincs is – a törődésével, mézes teával, szeretettel, öleléssel, mikor ledönt a lábunkról a nátha? (Ha az utóbbi kérdésekre NEM a válasz, akkor lapátra vele, és inkább keressünk egy Gabrielt.)

Szóval csak annyit akartam mondani, hogy jó Veletek dumcsizni, összesúgni, álmodozni már lassan egy kerek éve, jó összetalálkozni a sorsotokkal, szívetekkel egy-egy összetört glória alatt, és olyan jó, hogy Eszter új meg új partit rendez nekünk, ahová titokban érkezünk tökhintóban (vagy ezüst Merciben). Javaslom, ha a bulinak vége, pattanjunk fel mind, és shoppingoljunk egy új cipellőt, de olyat ám, ami életünk nagy keringőjében is a föld fölé repít.”

Vág Bernadett felé csak egy kérdésem lenne: Hol lehet ilyen cipellőt venni? Van nagy méretben is? :)

A könyv felépítése az előzőekhez hasonló. Egy szép (most épp) Petrarca szonettel indít, amelyet Képes Géza fordított, majd ezt követi az ajánló, amit már az előző kötetekben is szerettem, majd rövid emlékeztető az előző három részből. A könyv hátuljában a megszokott „Érdekességek a könyvsorozatban szereplő személyekről, helyszínekről” és a tartalom után kettő, az összetört glóriák verspályázaton helyezést elért írás jön (amikhez gratulálok, nagyon tetszett mindkettő), majd ezt követi a szintén már megszokott „Ezt írtátok Ti” rész, ahol az olvasói véleményekből csemegézhetünk. A könyvet a köszönetnyilvánítás zárja.

Terjedelmét tekintve 562 oldal, ebből maga a történet már az 536. oldalon véget ér, ám az utána lévő oldalak is értéket képviselnek.

A történetünk ott folytatódik, ahol az előző kötet zárult. Sophiel és társai visszatértek a pokolból, ahonnan elég sok nehézség árán sikerült csak kiverekedni magukat. Éppen Urd forrása mellett táboroznak le, amikor egy „ismeretlen” katona jelenik meg a seregével. Amikor Sophiel felismeri, hogy kit takar a katona öltözet, örömmel ugrik régi jó barátja karjaiba. Persze ezzel nem kis féltékenységet okozva Elijahnak, amin persze Bardo nagyon jól szórakozik.

Ez a kötet is bővelkedik izgalmakban, romantikában, és humorban. Mivel nem szeretném a bejegyzésemben lelőni az összes csattanót (mert az már nem bejegyzés lenne, hanem új regény), igyekeztem szemezgetni nektek ezekből, hogy egy kis kedvet csináljak, ha még nem lenne hozzá.

Íme például a Sophiel, Elijah és Bardo közötti szösszenet, ami Joshua városába menet hangzik el:

„ - Nem akarom, hogy mindig mindent megoldj helyettem!

-  Nem is fogok. Amint erősnek érezlek, farkasverembe löklek.

Sophiel meghökkenve nézett rá, mire Elijah elnevette magát, és megcirógatta az arcát.

- Képletesen értettem. Bardoékkal akarlak összeereszteni. Ha őket legyőzöd, magammal viszlek minden csatába.

Az előttük lovagoló szőke angyal meghallhatta vezére szavait.

- Esélyed sincs, kislány – vigyorgott rájuk kajánul. – Alaposan ellátom a bajodat, a holdsarlódból pedig kerti szerszámot csinálok.

Az angyallány elmosolyodott.

- Csak nehogy én csináljak a buzogányodból nyújtófát, miután a földbe döngöltelek.”

Ahogy haladunk a történetben, még sokat mosolyoghatunk hasonló szóváltásokon, vagy épp Elijah ok nélküli féltékenykedésén. Értelmetlen (mármint féltékenykedni), de egyre emberibb. :) Ám a sok humoros vagy épp romantikus jeleneten kívül sajnos szomorú eseményekről is hírt kapunk, amitől nem csak Sophiel, de én is kiborultam. Amikor Joshua Spero erdejét említette, egy pillanatig eszembe jutott, hogy gyorsan írok Eszternek, hogy ezt miért kellett?

A 61. oldalon felbukkan az immár felnőtt női testben lakozó Machiel, amire már azóta vártam, hogy Eszter beharangozta a facebook-on. Imádtam hogy erős, akaratos, határozott és kedves, ugyanakkor külsőleg is gyönyörű. Elég sok dolgon kellett keresztül mennie, azért én bízom a pozitív végkifejletben.

Amikor a 63. oldalon azt olvastam, hogy Ramodiel elismeri, hogy utál olvasni, egy világ omlott össze bennem. Komolyan. Az előző kötetben annyira megszerettem, nem gondoltam volna, hogy csalódhatok benne. Ám ez ügyesen megoldódott, mert amikor Sophiel elmeséli a valkűrök történetét, Ramodiel megjegyzi, hogy mégis ráveszi magát az olvasásra. Rezgett ám a léc rendesen.

Imádtam azt a részt is, ahogy Elijah megjegyezte Machielnek, hogy kicsiként kedvesebb volt. Nagyon derültem rajta. Valahogy az volt az érzésem, mint ha ebben a részben Elijah és Ramodiel picit helyet cserélt volna. Elijah volt az, aki mindig morgott. :D

Mivel fentebb már idéztem egy humoros részt, most jöjjön egy szerintem aranyos. Machiel megkérdezte Elijah-t (igen, jól látjátok), hogy mi a szerelem?

„Nehezet kérdezel, Machiel. A szerelem… a szerelem a bizonyosság érzése, amikor ráébredsz, hogy a másik feled nélkül nem tudsz, és nem is akarsz élni. Amikor találkozol valakivel, és a szíved kiugrik a helyéről. Fürödni akarsz a tekintetében, és elolvadni a szeretetében. Az érintése, az illata, a hangja, a nevetése után sóvárogsz, és minden percet vele akarsz tölteni. Aggódsz érte, ha nincs veled, és ha baja esik… nos, abba te is belehalsz.”

 Itt pedig egy megható rész a 119. oldalról. Egy haldokló öregember és Ariel között folyik a társalgás:

„ – Kérlek... – hörögte. – Mesélj… még… a… Mennyországról!

- Odaát mindig ezernyi színben ragyog a nap, hiszen nem egy, hanem nyolc napkorong van – kezdett bele Ariel lágy hangján. – Éjjelente csak néhány órára bukik le, ám olyankor nyolc ezüstösen csillogó hold jelenik meg az égen. A fák fehér levelei és virágai gyöngyház színben tündökölnek, és időnként hófehér, puha mannával árasztják el a vidéket. A Fehér Fák Ligetét övező rét szivárványszínű, akárcsak a vele szomszédos erdő, és ha a kézfejeddel megsimogatod a virágok fejét, mindegyik csilingelni kezd…

A férfi azonban már nem tudott beszélni, hallatszott, hogy fuldoklik.

Ariel hangja elhalkult egy pillanatra, de kitartóan mesélt tovább.

- A tenger végtelenül kék, és világító lények élnek benne. Apró halak, úszni és repülni egyaránt tudó fénylények. A szél dallama muzsikaszót rejt, mindig más és más dallamot, amelyek úgy kergetőznek a fák között, akárcsak a színpompás pillangók.”

 Ugye látjátok ti is a sok szépséget? Na, kérem így kell írni. Eszter nem csak betűket vagy mondatokat rakosgat szépen sorban egymás után, hanem történetet mesél. Méghozzá olyan részletességgel, hogy akár azt is képzelheted, épp akkor veled történik. Látod a Fehér Fák Ligetét, hallod a virágok csilingelését, vagy érzed a virágok illatát. Megelevenedik a történet, és teljesen kikapcsolsz olvasás közben. (Ez nem mellesleg a munkahelyen való olvasásnál veszélyes, mert akármikor rajtakaphat a főnök, úgyhogy csak óvatosan :D )

Joshua városában, Heliga Korsetben (Szent Kereszt) azonnal magával ragadott Rosie-nak és testvéreinek szertelen bája, ahogy az ujjuk köré csavarták a sötét angyalokat. Elijah-t és Bardot kenyérre kente a három lurkó, ami szívmelengető volt.

Amikor a könyvben a 142. oldalon Sophiel először edz Bardoval és Lamachaellel nagyon jól szórakoztam. Tetszett, hogy Sophiel rengeteget tanult Elijah-tól, és nem mellesleg saját képességeit figyelembe véve is feltalálta magát, az angyalok nem kis megdöbbenésére.

Fura volt, de Bardo és Uriel között elég sokszor párhuzamot tudtam vonni a történet során, mert Bardo ugratta Ramodielt, Uriel pedig Arielt. Nem csoda, hogy ilyen jól megértették egymást. Azonban nagyon tetszettek ezek a jelenetek, mert újra testvérekként, barátokként viselkedtek egymással, ami szívmelengető volt.

Ahogy haladt a történet, találkozhattunk törpékkel, sellőkkel, óriásokkal, és nem mellesleg egy farkassal is. Eszternek ezúton is köszönöm a hatalmas kacajt, ami a törpék névválasztásával van összefüggésben. Ennél jobban már csak Elijah megjegyzése volt, mikor véget ért a bemutatás.

A 220. oldalhoz csak annyit fűznék hozzá, hogy hűha :) Esedékes volt már.

Nem sokkal később, amikor elértek Erik és Refill Björnson viking királyok birodalmába, felbukkan Fenrir, a farkas. A királyok előszeretettel hencegtek azzal, hogy Fenrirrel végeztették ki a halálra ítélteket, ám Erik hamar elámult, mert a farkas átpártolt Sophielhez, és minden lépését vigyázta. Ezzel persze nem kis bosszúságot okozott a viking uralkodónak. Nagyon tetszett még ezen kívül, hogy Sophiel végre megvédte magát, és varázslatos természetével sikerült mindenkit elbűvölnie. A szerelmi jelenetet külön öröm volt olvasni, mert Eszter nagyszerűen megfogalmazta azt is, amit szinte lehetetlen. Elijah utolsó mondata pedig a XIV. fejezet végén apró könnyeket csalt a szemembe, és feltette az I-re a pontot.

A vikingek könnyen megkedvelhetőek voltak, bár Erik iránt volt némi ellenérzésem, de ezt a későbbiekben kiküszöbölte. A temetkezési szokásaikkal azonban nem tudtam megbarátkozni, hátborzongató és barbár. Teljes mértékben azonosultam Sophiel és Ramodiel nézeteivel, ugyanakkor a többiek viselkedését is megértettem. Amikor Sophiel félreérthető helyzetbe kerül, a saját társai nem bíznak benne, amiért teljes mértékben jogosan megharagszik. Arielre és Bardora én is haragudtam volna a helyében, bármekkora bohóc is volt végig Bardo a történetben. Ám a hajón történt csínnyel azt hiszem méltó módon megtorolták Ramodiellel az őket ért sérelmeket, tehát visszatért a vigyor a képemre.

Astrid felbukkanása örömteli volt számomra, hisz’ ő a jó oldalt képviselte. Arra azért kíváncsi leszek, hogy a lánya és Joshua között fog-e valami alakulni. :)

Ami meglepett, az Sahranfer pálfordulása volt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is megváltozik majd róla a véleményem, de kezdem megkedvelni. Remélem Azurával pozitív lesz a végkifejlet, hátha lenyugszik végre a vén csataló. Arshamonból viszont már nagyon elegem van. Gabriel nem ezt érdemli, úgyhogy kivonszolhatná a szottyadt, mocskos lelkét végre Gabriel testéből, és visszatérhetne a pokolba. Nem utolsó sorban pedig magával vihetné a sleppjét (Azura kivételével), Azrael és Mizariel pedig észhez térhetne a többiekkel együtt, amíg nem késő. 

Egy szó mint száz, ez a történet is izgalmakban bővelkedett, okozott meglepetést, lettek új, szerethető szereplők, szövevényes szálak, és kíváncsi vagyok, hogy alakul Sahranfer és Azura sorsa, illetve ami még jobban érdekel, az Machiel és Ariel, illetve Sophiel és Elijah további élete. S azt sem bánnám, ha végre a többiek is révbe érnének, Bardo is megérdemelne magának egy tüzes menyecskét, ha másért nem, hát azért, hogy jól megleckéztesse. :D Imádom a lökött fejét.

Ismét külön köszönet a skandináv mitológiai elemekért, amik tovább fokozták az amúgy is csodálatos történet érdekességét.

Pontozás: 10/10

A. O. Esther : Az Életfa (Összetört glóriák 3.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Fülszöveg: „Az Összetört glóriák harmadik kötetében – az Életfában – a Szent Kőris titkos átjáróján át a Pokolba visz az út, ahol Sophielt, Arielt és Urielt erőszakkal tartják fogva a boszorkányok, hogy testüket megszállva feljussanak az élők világába. Arshamon, Nastrod ura ugyanis mindent elsöprő háborúra készül, és bár az angyalok erőnek erejével küzdenek ellene, végül mégis csak sikerül a legerősebbek egyikét megszállnia, aki úgy ismeri a Mennyországot, akárcsak a tenyerét. A fenti, békés világok alkonya közeledni látszik…

A történetet vastagon átszövi a skandináv mitológia, így felbukkannak az Urd forrása alatt élő nornák, akik a földi életeket irányító, fényesen ragyogó sors-fonalakat hol összefonják, hol pedig kényszeresen kettévágják, szerelmet, halált, barátságot vagy háborút szítva ezzel… Nem messze tőlük található Niflheim, ahol a félig csontváz-félig emberi testben vezeklő Hél uralkodik. De vajon segít-e az országába tévedt harcosoknak, vagy magához hasonlóan örök kárhozatra ítéli őket? Mi ér többet egy halott uralkodónőnek: a boszorkányokkal kötött egyezség, vagy a jéggé fagyott szívében feltámadott vonzódás Elijah iránt? Dirillék életveszélyes útja Muspelheimbe, a Tűz Birodalmába vezet, ahol Sutr, a tűzóriás tör foglyaik életére, miközben Gabrielnek a Sötétség Birodalmával és Moroval, a démonnal kell megküzdenie. Halottak hada és démonok garmada kísérti a közéjük tévedt halhatatlanokat, és lesz, aki minden igyekezete ellenére odavész majd… Elijah, Bardo, Ramodiel és Lamachael Arshamon városába ér, feltett szándékuk ugyanis, hogy Égi Testvéreik mindegyikét kiszabadítsák. Mr. Lewinnél, a halott fogadósnál szállnak meg, akitől megtudják, milyen fizetőeszköz létezik a Pokolban, és tőle hallanak először Nidhoggról, az ádáz sárkánykígyóról, aki Nastrod vértavában fürdik, és halottak tetemén lakomázik.

Sophiel szívéért már nem csupán ketten küzdenek, ugyanis Arshamon is magának akarja a lányt. De Gabrielre és Elijahra is szemet vetnek a mágikus erővel bíró nők odalent. Meddig lehet ellenállni az ördögien buja, érzéki csábításnak? Életben maradhat-e az igaz szerelem ennyi kísértés között Elveszíthetik-e a hitüket az angyalok? Hogyan lehet elpusztítani mindazokat, akik már amúgy is halottak? Meghökkentő fordulatok, könnyes drámák, felemelő pillanatok és megannyi csoda vár ránk odalent, a Pokolban… De ne félj, kedves Olvasó, hiszen tudnod kell: az angyalok mindig velünk vannak!”

Kiadta: Decens Magazin Média Kft. 2013-ban.

ISBN: 978-963-08-6601-9

A csodás borító most is Dobosy Anikó munkája.

A borítón nem más látható, mint Elijah, a mi ellenállhatatlan sötét angyal vezérünk. :)

A könyv szerkesztője: Vág Bernadett, aki egyúttal az ajánlókat is írta a kötetekhez.

A könyv felépítése az előző két kötethez hasonló. Egy számomra nagyon kedves Shakespeare szonettel indít (LXXV.), ezt követi a következő oldalon az ajánló, majd emlékeztető az előző két kötetből és az előszó, s ezután végre a várva várt történet.

Fentebb már említettem, hogy az ajánlót Vág Bernadett írta, s most ebből idézek, mert nagyon tetszett a megfogalmazása. Igazán figyelemfelkeltő, elgondolkodtató.

„Aztán jött a felnőttkor, meg a nagy felismerés, hogy pokol talán nem is létezik, vagyis dehogynem, de nem máshol, nem fortyogó üstben, nem a végtelen mélyben, hanem itt és most, mibennünk. A saját, elárvult szívünk a pokol, a véget nem érő harag és gyűlölködés ragad le az igazán sötét mélységbe, az olcsó örömöket hajszoló mindennapjaink a duhajkodó árnyékvilág, a saját bűntudatunk, háborgó lelkiismeretünk a fortyogó üst…

Eszter pokla szurokfeketeség, ahol tapintani lehet a magányt, és ahol az elme beleőrül az úttalanságba. Máskor meg izzó, lobogó tűz sajgó sebekkel, újra meg újra feléledő, húsba maró kínnal. A jég birodalmában halottak törnek fel a keményre fagyott földből, hogy magukkal rántsák a még élőt, a Holtak Urának országában pedig vértóba dobják, aki kérlelhetetlen, hogy aztán az emberevő sárkány martalékává váljék. Eszter infernója – bár a legsötétebb, legvalóságosabbnak tűnő iszonyat – forróbb, mint az izzó üst, élvetegebb, mint az ördögökkel kéjelgő pokoltánc, mégsem olyan reménytelen. Egyetlen igaz, szívből jövő sóhaj is elég, hogy újra a Fénybe juss, akárhol is legyen a poklod. Egyetlen megbánás, egyetlen megértés, egyetlen szó: BOCSÁNAT.

Ez egy varázsszó ám. Hat akkor is, ha már rég nem hiszünk sem pokolban, sem csodákban, sem abban, hogy létezik még kiút.”

 Mint azt már tudjátok, a történet azzal indul, hogy Elijah és Gabriel együtt próbálnak eljutni a pokolba, hogy megmentsék szívszerelmüket, Sophielt. Már a történet elején sokszor mosolyt csalt az arcomra az angyalok párbeszéde, viselkedése. 

Az útjuk során találkoztak Urddal, Skulddal és Verdandival, az életfa őrzőivel. A vikingek szerint ők a nornák, azaz sorsfonók. A történetben ez volt az egyik kedvenc jelenetem. Gabriel és Elijah összhangban volt, próbálták egymást védeni, még ha be nem vallanák a másiknak. Talán itt volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy kezd közöttük helyreállni a béke. Rengeteget nevettem azokon a jeleneteken, amikor a sötét angyal a nornákat faggatta, illetve beszólt nekik. Például itt van egy, ami Verdandi és Elijah között zajlott.

„ - Nincsenek fegyvereink, illetve, amink van, az túl nagy lenne nektek. Az egyetlen, amit adhatunk, egy aprócska ajándék! – szólt, majd Gabriel felé nyújtott egy hófehér falevelet.

Elijah ingerülten felhördült.

- Na, ne vicceljetek már! Egy levelet adtok neki a Pokolban? Miért nem rögtön egy százszorszépet? Nincs valami hatékonyabb fegyveretek? Mondjuk egy vaslapát vagy egy nagyobb husáng.”

Ezt követően Elijah és Gabriel külön utakon indult tovább, mert a nornák így tanácsolták. 

Elijahhoz csatlakozott Bardo, Lamachael, és Ramodiel, és együtt folytatták útjukat. Amikor Nilflheimbe értek, Hél, az uralkodónő már várt rájuk. Alaposan megbámulta a sötét angyalokat, különösen Elijah vívta ki az elismerését. Felajánlotta hát, hogy segíti az útjukat, és lényegesen rövid időn belül eljuttatja őket a kívánt helyre anélkül, hogy belebotlanának a holtak seregébe. 
Bár Bardoék erősen kételkedtek abban, hogy valóban segíteni akar, Ramodiel kihasználta Isten adta képességét, és megbizonyosodott arról, hogy az uralkodó nem akarja őket átverni, így útnak indultak. 

Nagyon örültem, hogy Ramodiel is hosszabb ideig szerepel ebben a kötetben, mert már az Eszter által facebook-ra feltöltött képek és jellemzések alapján megszerettem. Ramodielről tudni kell, hogy ő Elijah legfiatalabb angyala. Kölyökképű, sokszor kócos, és igen szálkás izomzatú, nem mellesleg utál harcolni, ami Elijah csapatát tekintve kissé vicceses hat. 

Ő az asztrális utazások angyala, tehát képes időt és teret átlépve teljesen máshová kivetíteni magát. Ennek hasznát is vette Nilflheimben, amikor a kúthoz értek. Rendkívül érzékeny karakter, mindenkit sajnál az útjuk során, és segítene nekik önzetlenül.  Utálja, ha ugratják, s talán épp ezért lett Bardo állandó célpontja. Ezeken a jeleneteken abszolút jókat derültem.

Ilyen volt például ez is:

„– Azt azért észrevetted, hogy a nő csontváz lábakon jár? – nézett rá Bardo kíváncsian, mire Ramodiel és Lamachael felszisszentek.

– Hogyne vettem volna észre! Ahogy azt is, hogy lerohadt a fél arca – nézett rá a legnagyobb lelki nyugalommal Elijah. – Én már semmin sem lepődök meg idelent.

– Na, várjatok csak! – vágott közbe a fiatal angyal, és zaklatottan összeráncolta a homlokát. – Azt mondjátok, hogy a nő rohad?

Az utolsó szót halkabbra fogta, de az arcán olyan rémület futott végig, hogy a többiek ismét hahotázni kezdtek.

– Igen, azt, Ramodiel, de nem tudom, miért akadsz fenn ezen! – nézett rá Bardo. – Itt mindenki rohad, ha nem tűnt volna még fel, csak mi nem.

– Jó, jó – nyugtatgatta magát a kócos hajú angyal. – Csak meglepődtem, rendben? Nem kell ennek ekkora feneket keríteni! Én épnek láttam a nőt!

– Nos, ez esetben javaslom, hogy amíg itt vagyunk, ne nagyon ismerkedj meg közelebbről senkivel, mert aztán a végén balul sül el az élmény – bökte vállon Bardo, és heherészni kezdett, ám Ramodiel tekintetét látva visszafogta magát. – Jól van, na. Nem heccellek tovább, csak jó volt már egy kicsit kikapcsolni.”

A történeten végigevezve rengeteg mindenen keresztülmentem én is. Féltettem az angyalokat, rühelltem a boszorkányt, de még jobban utáltam Arshamont. Szimpatizáltam Héllel az elején, sajnáltam a doktort akinek Sophiel segített emlékezni. Végig reménykedtem benne, hogy mindenki ép bőrrel megússza ezt a kis „kirándulást”. Megéltem én is az érzelmek kavalkádját, amit a szereplők. Féltem, izgultam, kétségbeestem, aggódtam, reménykedtem, heves szívdobogással gondoltam a szeretett karakterekre, és kíváncsian olvastam tovább, mert egyszerűen alig bírtam letenni a könyvet. Hirtelen csak azt vettem észre, hogy az 59. oldal után már a 200.-on járok és rengeteg mindenen túl vagyunk már. Izgatottan vártam mi fog történni, ki és hogyan vészeli át a különböző helyzeteket. Elijah elszántan hajtotta végig a csapatát a pokol különböző területein, nem gondolt a legrosszabbra. Érzéseim szerint talán ő hitt a legjobban abban, hogy kiszabadulnak. Amikor aztán odaért a csapat Arshamon birodalmába, még gyorsabb lett minden, cselekmények sokasága, s egyik pillanatban ámultam majd a következőben ledöbbentem.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer még sajnálni kezdem Dirilt, de megtörtént,  igaz csak futólag.

Gábrielt viszont annál jobban sajnáltam, hisz' csak a barátait akarta megmenteni, mégis kellemetlen helyzetbe jutott.

Tetszett, hogy Sophiel harcolni tanult, ráfért már egy kis erősítés. Nem minden a beszéd, sokakat nem lehet szavakkal meggyőzni.

Ebben a kötetben számomra Bardo volt az ügyeletes mókamester. Bármilyen komoly dolog történt, ő elsütött egy poént, amitől fülig ért a szám. Nagyon reméltem, hogy Ariel és Uriel is ép bőrrel megússzák a „kalandjukat”, mert nagyon megszerettem őket az elmúlt kötetekben, s ebben szintén. 

Bardo, Lamachael, Ramodiel, Uriel és Ariel a várbörtönben végre egy kerek egészt alkottak, aminek szívből örültem, mert mindannyian a szívembe lopták magukat. Igen, határozottan ez történt. Eszter olyan karaktereket kreált, akiket imádok. Na jó, Sahranfer, Diril, Arshamon és társai nem kedvencek, de gonoszoknak is kell lenni, szóval meg van bocsátva. :) Ráadásul Dirilt volt, hogy én is megsajnáltam, pedig nem szívleltem amiatt, amit Sophiellel és Elijah-val tett. Aztán a sajnálatomat elfújta a 405. oldal történése, és újra kellően utáltam a banyát, így egyáltalán nem bántam azt, hogy mi történt vele.

A történet lebilincselő, semmit nem veszített a varázsából, hiába olvastam a harmadik kötetet, már alig várom, hogy a negyediknek nekikezdjek. A végén mikor megjelent a „katona” már sejtettem, hogy ki lehet ő, s amikor megbizonyosodtam róla, fülig érő mosoly terült szét az arcomon. A kis kedvencem, aki öregedett egy pár évet, amíg Sophielék a pokolban voltak.

Tartottam tőle, hogy minél több szereplőt von be Eszter a történetbe, annál felületesebb lesz a kidolgozás, és felborul az egyensúly. Sajnos elég sok könyv itt vérzik el, ám megbizonyosodhattam arról, hogy Eszter könyveinél nem így van. Mesterien bánik a szavakkal, s ugyanezzel a profizmussal alakítja ki a sokoldalú szereplőit, és mindig tud meglepetést okozni. A sorozatoknál ugye már tapasztaltuk, hogy vannak igen erős, és vannak gyengébb kötetei a történetnek. Vannak kivételek, de a kivételek erősítik a szabályt. Nos, az összetört glóriák sorozat is egy ilyen kivétel, aminek nagyon örülök, mert a szívemhez nőtt ez a sorozat.

Hamarosan jövök a negyedik résszel. :)

Pontozás: 10/10

A. O. Esther: Hívogat a fény (Összetört glóriák 2.)

 Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Noha Sophiel teljesítette első küldetését, az Égiek újabb feladattal bízzák meg: fel kell kutatnia a Mindenség Térképét, mielőtt avatatlan kezekbe kerülne. A háromdimenziós térkép a titkos átjárókat rejti, amelyek összekötik a Földet a Mennyországgal és a Pokollal. A Sors azonban újra közbeszól és Sophiel angyal létére megbetegszik: teste lassan, de megállíthatatlanul fénnyé kezd válni, és a lány megkezdi a versenyfutást az idővel.

A Föld előtt nem titok többé, hogy ki szabadította ki az Elveszett lelkeket, így hamarosan a Sötét Angyalok is megtudják, ki volt az áruló, aki szabadon engedte a Bardo várában raboskodó angyalokat.

A vezérek Elijah vezetésével hajtóvadászatot indítanak Sophiel ellen, akinek újra menekülnie kell, miközben egy szerencsétlen helyzet folytán megbetegszik: fizikai teste egyre gyengülni kezd, s a szentekhez hasonlóan lassanként fénnyé válik, s hacsak nem sikerül nagyon gyorsan valamilyen gyógyírt találni nem evilági bajára, a Fény hazahívja őt…

A bajban szerencsére nem marad magára, és többen is megkísérlik megmenteni a fokozatosan fénnyé váló lányt, akinek úgy tűnik, ütött az órája idelent, miközben mindenki eszeveszett tempóban próbálja a többiek előtt megtalálni a Mindenség Térképét. Gabriel is Sophiel nyomába ered társaival, azonban érzései már korántsem olyan barátiak, mint amilyenek korábban voltak, és ez még nagyon sok bonyodalomhoz vezet kettejük közt, amire egyikük sem számított…

Három új szereplő is feltűnik a színen: Diril, Rahsan és Lanazir, az ősi boszorkányok, akiket sajátos rokoni szálak fűznek Sophiel ellenségéhez, a Mágushoz, akiről kiderül, hogy nem más, mint a világ legnagyobb hadvezérének tartott perzsa király, Cyrus fattyú fia. 

A történet ezúttal három szálon futva követi Sophiel második küldetését, s a kedves Olvasók megismerhetik a Perzsa Birodalom mindennapjait, a Halhatatlanokat, vagyis Cyrus király állandó létszámú, tízezer fős hadseregét, de bepillantást nyerhetnek a normannok varázslatos kultúrájába az első viking városokban zajló események folytán.

A regény tovább boncolgatja az első kötetben felvetett morális kérdéseket: Mi a jó és mi a rossz? Ki dönti el, hogy mi számít bűnnek és erénynek? Miben rejlik a hit ereje és miként győzhető le a kétely? Barátságból lehet-e szerelem, és szerelmesekből lehetnek-e ellenségek? Létezik-e kegyes halál, és vajon mit szól a Jóisten, amikor a jók kényszerülnek vérontásra?”

 Kiadta a Decens Magazin Média 2013-ban.

Felépítését tekintve erősen hasonlít az előzőhöz, hiszen ebben a kötetben is találhatunk érdekességeket, például a könyvben szereplő személyekről, helyszínekről (a bejegyzés végén ebből láthattok betekintőt). Szeretem olvasni ezeket a kiegészítéseket, mert sokkal jobban összeáll bennem a kép arról, hogy mit olvasok.  

A borítón nem más látható, mint  Diril, aki Cyrus perzsa király és Zahra királyné legidősebb lánya. Négyen vannak testvérek. Diril a legidősebb, őt követte a szépséges, bronzvörös Lanazir, és a szőke Rahsan, majd a balkézről besikerült féltestvér, Sahranfer.
Sahranferrel gyűlölik egymást, ám felhasználják a másikat a céljaik elérése érdekében. 

 Az előző kötet elolvasása után gondolom nem meglepő, hogy a második is sorra kerül a palettámon, és szépen sorban a többi is. A fülszöveg elég sok információval ellátja az olvasót, tehát nyugodtan leírhatom, hogy örülök annak, hogy Sophiel kiszabadította a lelkeket, s az új, különleges képességének is.

A történet elején feltűnik újra Machiel, aki már egy rövid időre felbukkant az Elveszett lelkek című kötetben is. Nagyon örülök, hogy ebben a kötetben is szerepet kapott, mert imádnivaló karakter. Pisze orrú, csöpp szájú, mosolygós kislány, aki tele van kedvességgel. Amint azt már az Elveszett lelkekben megtudhattuk, ő az emlékezés angyala, ugyanakkor a lelki sebeket is sikeresen gyógyítja. 

„A kicsi angyal megfogta a kezem, amitől érezhetően egyre mélyebb nyugalom és békesség töltött el. Nem szólt, csak mosolygott, és csillogó aranyfénye elhomályosított bennem minden rossz emléket.”

Machiel mellett Raphael karaktere is újra felbukkan, és megnevettet. Amint azt már tudhatjuk, ő volt az, aki az előző kötetben Sophiel medálját gyógyító fénnyel töltötte fel, aminek köszönhetően Joshua meggyógyult. Nagyon tetszik, hogy bármennyire nem ért egyet Sophiel döntéseivel, tetteivel, mégis segíti, támogatja.

Joshua (előző kötetben egyik nagy kedvencem) nagyon fontos szerepet tölt be ebben a kötetben is, aminek mélységesen örülök, hisz’ a régi kedvencekről szívesen olvasok a későbbiekben is.  Állandóan csacsog, próbálja felvidítani a körülötte lévőket, és különös ismertetője, hogy evés közben csámcsog. :D Nagyon tetszik, hogy korához képest mennyire bölcs, komoly, elszánt és erős.

„-De nincs olyan, hogy sors, hát nem érted? Te is tanúbizonyságot szerezhettél arról, hogy az életünk a döntéseink szerint változik. Felelős vagy azért, hogy miként alakulnak a dolgaid, és én nem olyannak ismertelek meg, aki küzdelem nélkül feladja mindazt, amit fontosnak tart.” – mondta ezt Sophielnek. Ugye értitek, hogy miért is imádom annyira Joshuát? :)

Ahogy a történet tovább halad, egyre többet tudhatunk meg Gabriel arkangyalról is. Az első kötetben némi ellenérzést tápláltam iránta (vakhű Elijah rajongóhoz híven), ám ezt gyorsan elfújta a szél, s engem is magával ragadott a lovagias viselkedése, jószívűsége, barátságos viselkedése és önzetlensége. Ő nem élvezetből harcolt/gyilkolt, hanem azért, hogy megvédje az ártatlanokat. A második kötetben elég sok kellemetlenségen kellett keresztülmennie. 

Olvasás közben úgy éreztem magam, mint Sophiel. Egyszerre imádtam Elijah és Gabriel karakterét.

Bardo most is fontos szerepet kapott, aminek nagyon örültem, mert imádtam a nőfalót. Igazi élj a mának típus, aki habzsolja az életet. Tetszett, hogy nem ugrott Elijah torkának amikor Sophiel került szóba, hanem teljes mértékben támogatta testvérét/barátját/vezérét. 

Bardo és Elijah búcsúzásán hatalmasat kacagtam. A sötét angyalok amint úgy köszönnek el egymástól, hogy az ég áldjon… :D

Ahogy Eszter beleszőtte a történetbe a skandináv mitológiát, az mesteri.  Imádtam a vikinges részeket, ahogy Thorról beszélt Astrid. Azonnal tudtam, hogy Bardora gondol.

Ahogy a cselekmények szövevényesen kanyarogva minket is behálóznak, egyre jobban megszerettem Ariel, Sariel és Gabriel trióját. Főleg ahogy Ariel ugratta a 252. oldalon Gabrielt. Nagyot nevettem. Ők hárman erős egységet alkotnak.

Aztán persze ott volt Elijah a gödröcskéivel, aminek szinte lehetetlen ellenállni. Ráadásul amikor Raphael alkut kötött vele, tartotta a szavát, ami nem volt neki könnyű, tekintve hogy miről is volt szó. Na meg ugye ott volt a Magnus Brestissonhoz fűződő kapcsolata, ami újabb meglepetéseket okozott. Szóval határozottan állíthatjuk, hogy Elijah még tartogat számunkra meglepetéseket, s ha lehet, még jobban szeretem, mint az előző kötetben. 

Persze kevésbé kedvelnivaló szereplők is akadtak szép számmal, mert a térítőket az előző kötetben való utálatosságuk, valamint a jelenlegiben való ostobaságuk miatt nem igazán kedveltem, Sahranfert és nővéreit pedig rühelltem, de nagyon.

A 262. oldalon járva én is csak azt tudtam hajtogatni, hogy ne. Potyogtak a könnyeim, bár reméltem, hogy Eszter nem ilyen véget akar az egyik kedvenc szereplőmnek, és szerencsére így is lett. Megkönnyebbültem. Határozottan ütősre sikerült ez a rész is a könyvben, mondjuk az egész kötet összetett volt, izgalmas, magával ragadó, fordulatokban és sziporkázó párbeszédekben gazdag.

Bár nem vagyok egy erőszakos jellem, Dirilnek nem sok jót kívántam. 

Eszternek megint sikerült úgy befejeznie ezt a kötetet, hogy az ember felcsigázva várja a következőt. Szóval hajrá, jöjjön Az Életfa. 

Pontozás: 10/10

(A vikinges jelenetért különösen jár a piros pont. Imádtam.)

Itt pedig amit megígértem:

A. O. Esther: Elveszett lelkek (Összetört glóriák 1.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Hiszel a végzetben? A sorsszerű szerelemben?

Az Univerzum végtelen csendjében különös fényben ragyogó üvegcsékről suttognak. Úgy tartják, az ezüstszállal lezárt parányi palackoknak közük van élethez s halálhoz, ezért angyalok ezrei szállnak alá, hogy megszerezzék a világmindenség titokzatos kincsét. Sophiel, a bájos fiatal angyal lány glóriája és szárnyai nélkül érkezik a Földre, hogy küldetését teljesítse, ám nem számol azzal, hogy a halandó léttel emberi érzéseket is kap odafentről. A félelem, a fájdalom, a kétely és a gyász ugyanúgy ismeretlen fogalom számára, mint az életre szóló barátság, a keserű féltékenység, vagy a mindent felemésztő szerelem – de vajon meg tud birkózni mindezzel az ellenséggel való küzdelem során? Képes lesz-e vakon hinni, s véghezvinni feladatát?

Elijah a Sötét Angyalok vezére, harcos katona, aki sajátosan gondolkozik a jó és a rossz fogalmáról, miközben önálló életet élő, nyolcágú lángoló ostora – szövetségesei sorait erősítve – teszi a dolgát. Kiátkozott angyalként ő a legidősebb idelent, s bár maga sem hisz benne, egy váratlan esemény folytán örökre megváltozik az élete, s ezzel létezésének értelme.

Két össze nem illő lélek – és egy elkerülhetetlen találkozás, amely alapjaiban rengeti meg a világot…”

Kiadta: Decens Magazin Média Kft. (először 2012-ben, majd 2013-ban)

Borító: Dobosy Anikó

ISBN: 978-963-08-4744-5

A legújabb olvasmányom nem más, mint egy nagyon kedves, közvetlen, és eszméletlen tehetséges magyar írónő első sorozatának első kötete. 2012-ben jelent meg először, s nem meglepő, hogy azonnal a hazai olvasóközönség egyik nagy kedvencévé vált. Bátran írhatom, hogy Eszter igen termékeny írónő, hiszen idén már a sorozat hetedik kötete várható, és nem csak ezen a sorozaton munkálkodott az elmúlt időszakban.

A honlapján (http://www.aoesther.com/) rengeteget olvashatunk a könyveiről, beleolvashatunk akár mindegyikbe, vagy eljuthatunk a webáruházba, illetve róla is rengeteg érdekes információt tudhatunk meg. 

S ha ez még nem volna nektek elég, az egyik nagyon kedves bloggertársam Adri készített 2013-ban egy interjút vele, amit itt olvashattok: 

http://adrikonyvmoly.blogspot.hu/2013/03/interju.html

Idéznék az Eszter honlapján lévő bemutatkozásából: „Egy napon ráébredtem, hogy a fantasy az én világom. Ez az a dimenzió, amelyben születésem óta otthonosan mozgok és amelyet rajongásig kedvelek. „

Nos, kedves Eszter, a könyvedet olvasva határozottan én is ezen a véleményen vagyok. Egy jó írót onnan ismerhetünk fel, hogy a könyveit szinte lehetetlen letenni. A te könyveddel pont így jártam. A fantasy a véredben van.

Először a csodálatos borító ragadott magával, gratulálok Dobosy Anikónak érte, nagyon kifejező. Majd ezt követte a tartalmi rész.

Nem volt mindig egyszerű dolgom, mert Eszter facebook oldalán van egy mappa, ahol a karakterekről láthatunk képeket, illetve arról, hogy a való életben hogy néznének ki. Emiatt már az elejétől diavetítésszerűen láttam a jeleneteket, gyakran elkalandoztam.

(https://www.facebook.com/media/set/?set=a.554119507969485.1073741844.436472609734176&type=3) 

A képek mellett bemutatások vannak, ami miatt a szereplőket már azelőtt közel érezhettem magamhoz, mielőtt még a könyvet a kezembe vettem. Leírta többek között a képek mellé azt is, hogyan alkotta meg az adott karaktert. Jó az ilyen „kulisszatitkokat” megtudni, és külön öröm, hogy az írónő úgy gondolta, ezt megosztja az olvasókkal, oldalkövetőkkel.

Én például a mappa miatt tudom azt is, hogy az Elveszett lelkek borítóján nem más látható, mint Sophiel.

A könyv elején egy Shakespeare idézet áll. Ezt követi a Vág Bernadett által írt ajánló, majd az előszó. Határozottan tetszik a könyv ilyen irányú felépítése.

Kedves olvasó, azt hiszem, nem túl meglepő, hogy már az első fejezetnél úgy éreztem, megvettek kilóra. Tényleg. Elemi erővel szippantott magába a történet, a vérem felforrósodott, a pulzusom úgy lüktetett, mint ha valami eszeveszett fogócskából csöppentem volna bele az ismeretlenbe, és ami a legfontosabb, hogy ez a könyv utolsó betűjéig így is maradt.  

Első perctől Elijah karaktere volt a kedvenc, és teljes mértékben megértettem a viselkedését, sőt… ennél több. Elég sűrűn azonosultam a nézeteivel, bár az erőszakot nem feltétlenül tartom a legjobb megoldásnak, néha tényleg nincs más kiút.

 „Évszázadok óta csak pusztították és kizsákmányolták a Földet, amit ajándékba kaptak. Nézd meg, ma is milyenek! A gazdagságot imádják mindenek felett, és a hatalmat. Ez életük legfőbb mozgatórugója. Mit lehet ezeken egyáltalán szeretni? Magad is láthattad, milyenek: önzők, irigyek, lusták és hitetlenek.” <-- Elijah monológja Sophielnek.

Nos, szerintem érthető az, hogy Elijah miért is vetette meg az embereket. S lássuk be, elég sok emberre jellemző a világunkban. 

A Sophielhez fűződő kapcsolatán rengeteget mosolyogtam. A második fejezetben az őszinte döbbenete Elijahnak azonnal kacagásra késztetett. Tetszett, hogy mindketten makacsak és kitartóak voltak. Először azt hinnéd, hogy ők ketten tűz és víz, majd elemi erővel tör rád a felismerés, hogy hoppá, ez nem is így van. A felszín alá nézve megláthatod az igazi énjüket, és minél előrébb jársz a könyvben, annál biztosabb lehetsz abban, hogy mi lehet a végzetük. 

Amikor a 34. oldalon megjelent Mitsuko, a jellemzés alapján azonnal bevillant a kép, amit a facebook karakteres albumában láttam. Igen, határozottan ő. Az otthonáért pedig irigyeltem. Csodálatos helyet alakítottak ki maguknak, varázslatos környezetben. Határozottan élnék én is Mitsuko házában (leszámítva a tériszonyomat). :) Sajnáltam, hogy Sophiel nem maradhatott velük, mert nagyon azonosulni tudtam a karakterével, és az ő szemével láttam minden csodát.

Miután újra útra kelt, felgyorsultak az események, és vészesen fogytak az oldalak. Izgultam nagyon, hogy mi lesz az angyallal, ugyanakkor nagyon gyorsan megkedveltem a fiút, akivel összehozta a sors. Joshua abszolút pozitív lénye igazán üdítő volt abban a közegben, ahová Sophiel csöppent a későbbiekben. Utána a cselekmények igazi meglepetést okoztak, voltak mulatságos és kevésbé mulatságos jelenetek, és felerősödött a romantika szál a történetben. A 327. oldalon már annyira túltengtek bennem is az érzelmek, hogy könnyezve olvastam tovább. Szeretem, ha egy könyv megmozgat bennem valamit, s erre a kötetre ez határozottan igaz.

Az alábbi „dalocskát” én is nagyon megszerettem, így gondoltam elhozom nektek:

„Élt egyszer egy fehér madár az erdőszéli kék tónál,
ám hiába szerették társai, szíve egyre csalta játszani.
Otthagyta őket, s ment a szellők szárnyán,
arra, amerre a titkot súgta a bölcs, erdei páfrány.
Kalandok sora várta, kétségek gyötörték,
majd az út végén felcsillant a fény.
Fekete madárra bukkant, ki magában élt,
olyan vidéken, hol mindenki csak félt.
Egymásra néztek, s más lett rögvest a világ,
a fekete s a fehér egyformán színessé vált.”
/A.O. Esther/

Amikor elolvastam az utolsó mondatát a résznek, csak annyit tudtam kinyögni: „Basszus”. Na igen, egy olvasni szerető és szókinccsel rendelkező egyén azért kifejezhette volna magát másként is, de aki még nem olvasta (de fogja), az megérti majd a későbbiekben hogy miért csak ennyi.

Őszintén szólva már nagyon régen nem éreztem magam így egy könyv elolvasása után. Igen, rengeteg könyv tetszett, szerettem, magával ragadt, de ez a könyv több volt. Mitől? A varázslattól, amit rám bocsátott. Nézzetek bolondnak, de nehéz szívvel tettem most le a könyvet, mert annyira jó volt, hogy most nagyon rossz, mert vége. A stílusa kifinomult, könnyed, lágy, varázslatos. Még ha akarnék se tudnék semmi negatívat írni rá, maximum azt, hogy bolond voltam hogy eddig nem mozgattam meg minden követ érte. Bélyegezzetek elfogultnak, elfogadom. Gyengéim az ilyen könyvek.

Ezúton is szeretném megköszönni Eszternek a dedikált példányt, bearanyozta vele a napomat. A fantasy történeteket különösen szeretem, mert ilyenkor olvasás közben szabadon szárnyalhat a fantázia. :)

Pontozás: 10/10***********

Mindenkinek melegen ajánlom! Még a felénél se jártam, de már ajánlottam az ismerőseimnek. :)

Jeffery Deaver: A kék halál

Fülszöveg: „Hölgyem képzelje el magát, amint egy bárban üldögél. Egy férfi odajön, nem tűnik ismerősnek, de mindent tud önről, ismeri a múltját, tudja, mivel foglalkozik, mi a hobbija. Meghívja egy italra, ön elfogadja. Ez volt az első és utolsó hibája. Ön a modern idők gyilkosának legújabb áldozata. Ő az az ember, aki könnyedén léket vág arra a páncélra, amellyel élete titkait igyekszik takargatni, azét az életét, amely most az ő keze által véget ér. Frank Bishop feladata, hogy megállítsa az elvetemült bűnözőt. Ebben segít neki Wyatt Gillette, egy fiatal hacker. Együtt vadásznak erre az arc nélküli bűnözőre. De hogy kaphatnak el valakit, aki előre tudja minden lépésüket?”

Kiadta az Alexandra kiadó 2003-ban.

A borítója lényegre törő, nem csicsás, ráadásul témábavágó. Fő színe a kék . (A külföldi borító egy árnyalatnyival jobban tetszik)

     

Egy pár szó Jeffery Deaver-ről:

1950. május 6-án született Illinois államban, a Dupage megyei Glen Ellyn nevű faluban. A Missouri Egyetemen szerzett újságírói diplomát, a Fordham Egyetemen pedig jogi diplomát. Eleinte újságíróként dolgozott, majd később jogi területen is, ezt követően pedig sikereket ért el regényeivel.

Regényei a világ számos országában felkerültek a bestseller listák élére, ami alól nem képez kivételt a New York Times, a londoni Times, és a Los Angeles Times értékelése sem. A könyv borítóján két idézet is szerepel, ahol korunk legjobb pszichotriller írójának nevezték, illetve írták, hogy nem sok vetélytársa marad a mesteri megtévesztés birodalmában.

Több évben jelölték az Edgar Allan Poe díjra, és kétszer elnyerte az Ellery Queen Olvasói díjat az év legjobb novellája kategóriában.

Könyvei közül többet meg is filmesítettek, egyik legkiemelkedőbb közülük a Bone Collctor című könyvéből, Universal Pictures készítésében és Denzel Washington (Lincoln Rhyme) főszereplésével a Csontember.

Nagyon tetszett a könyv összetétele.

Mivel hangsúlyos benne az informatika szál, gondoskodtak egy „Glosszárium”-ról, ahol kigyűjtötték a lényegesebb fogalmakat, elnevezéseket, hogy tudjuk is, miről olvasunk. :) Bár felhasználói szinten kezelem a számítógépet, nekem is voltak új ismeretek.  Szóval ne hagyjátok ki semmiképpen a könyv elején ezt a három és fél oldalas szösszenetet.

A történet többféleképpen darabolva van. Egyrészt hat részre van tagolva, másrészt pedig fejezetekre. Részenként egy-egy idézettel egészítve ki a történetet. Fejezetek száma negyvenhét, ami érdekességképp kettes számrendszerben is felírásra került a fejezetszám mellett.

I.   rész: A Varázsló

„A számítógéppel bármilyen bűnt el lehet követni – Még gyilkolni is lehet vele. „  /Los Angeles-i rendőrségi tisztviselő/

II.  rész: Démonok

„Nem az ártatlan csodálat által inspirált harmadik nemzedéket, hanem a hackerek új, minden jogtól megfosztott negyedik generációját képviselte. Őket pedig a düh hajtotta." /Jonathan Littman: Az őrszem/

III.  rész: Az átváltozás

„[A]z anonimitás egyike azoknak a dolgoknak, amiket a számítástechnika következő hulláma az ismeretlenségbe sodor.” /Newsweek/

IV.  rész: Behatolás

„Az internet körülbelül annyira biztonságos, mint Kelet-Los Angeles szupermarketjei éjjelenként. /Jonathan Littman: A menekülő játszmája/

V. rész: A legfelső szint / A szakértői szint

„Csak két mód van arra, hogy megszabaduljatok a hackerektől és a phríkektől. Az egyik, ha megsemmisítetek minden számítógépet és telefont. A másik, ha megadjátok nekünk azt, amit akarunk, ez pedig a MINDEN információhoz való szabad hozzáférés lehetősége. Amíg az egyik be nem következik, mi nem megyünk sehova.

/Egy kinyilatkoztatás néven ismert hacker idézete. Útikalauz a hackerek és phríkek világának első lépéseihez./

VI. rész: Minden az írásmódon múlik

Ezt nem idézem, mivel egy vírus eredeti forráskódjából van idézve mindenféle krixkrax a könyvben, én pedig a negyedét sem értem. :) Akit érdekel, vegye meg a könyvet és olvassa el.

Főszereplő igazságosztónk Frank Bishop, negyven év körüli, sovány arcú, sötétszőke hajú férfi, aki az állami rendőrség gyilkossági osztályán töltött be nyomozói munkakört.  Saját szakterületén önjelölt varázslónak tartották, munkaköre és szakértelme a nehézsúlyú gyilkosok és nemierőszak-tevők felhajtása volt. Vele szimpatizáltam a legjobban, mivel lelkiismeretesen, becsületesen végezte a munkáját, és nem félt bevallani, hogy egyáltalán nem ért a számítógépekhez. (Rögtön nem éreztem magam olyan hülyének, hogy a felét sem értettem a hacker cuccoknak.) :)

Wyatt Gillette egy fiatal hacker, aki erőteljesen el volt magától szállva a történetben, idiótának nézve mindenkit, aki nem ért a számítógépekhez (tehát majdnem mindenkit). A vége felé már kezdtem megkedvelni, bár nem lett kedvenc karakter. Talán a „hobbija” miatt.

A nyomozás maga izgalmas volt, Bishop karaktere pedig magával ragadta az olvasót. A társát, Sheltont az elejétől fogva utáltam, ahogy ellenérzéseket tápláltam Patricia Nolan iránt is. A legmeglepőbb talán a végkifejlet volt. Az informatikai blabla kicsit unalmas volt, de a nyomozás kárpótolt érte.

Zárásul pedig álljon itt a könyv 539. oldala:

A SZERZŐ UTÓSZAVA

A könyv megírása során, jelentős szabadságot használtam a szövetségi és a kaliforniai állami törvényvégrehajtó szervek szerkezetének és működésének leírásában. Bárcsak ugyanezt mondhatnám el a számítógépes hackerek azon képességének mértékéről, amellyel képesek behatolni a magánéletünkbe, de e téren csupa rossz hírrel szolgálhatok Riasztó gyakorisággal történnek ilyen esetek. A néhány megkérdezett számítógépes szakember úgy véli, hogy egy, a Csapóajtóhoz hasonló programot jelenleg feltehetőleg még nem lehet megírni. Mégsem vagyok teljesen meggyőzve – ezen specialisták véleményét hallván akaratlanul is eszembe jutott a világ legnagyobb számítástechnikai vállalatának az a rangidős kutatója, aki az 1950-es években azt javasolta a vállalatának hogy az ne hagyjon fel a vákuumcsövek alkalmazásával, mert a mikrochipnek egyáltalán nincs jövője. Egy másik nemzetközi hardver- és szoftvergyártó cég vezérigazgatója pedig azt állította a '80-as években –, hogy soha nem lesz a személyi számítógépeknek jövedelmező piaca. Jelenleg azonban még joggal feltételezhetjük, hogy a Csapóajtóhoz hasonló program nem létezik. Nos, talán nem. És igen! A fejezetek számozása kettes számrendszerben történt! Ne érezzék emiatt rosszul magukat, a számok nekem is fejtörést okoznak!

Pontozás: 10/8

Dana Bate: Iránytű a szerelemhez és titkos lakáséttermekhez

Dana Bate: Iránytű a szerelemhez és titkos lakáséttermekhez (The Girls’ Guide to Love and Supper Clubs)

Megjelenését tekintve először 2012-ben Londonban jelent meg The Secret Supper Club címmel, majd 2013 februárjában a Hyperion kiadó jóvoltából Amerikában is, ahol a The Girls' Guide to love and Supper Clubs címet kapta.

Nálunk Magyarországon szintén 2013-ban jelent meg az Erawan kiadó jóvoltából, a Fejős Éva könyvtára sorozatban.

Oldalszám: 508

ISBN: 978-963-89827-0-4

amerikai                                   angol

Könyvborító: Az angol, amerikai és magyar borító közül számomra a legjobban talán a magyar tetszett, mert szolid, kifinomult, és nem kelti túlzsúfoltság érzetét. Az angol borítón kicsit túl sok volt a sütéshez szükséges kellék, viszont az idézet teli találat volt: „You never know whose eyes you'll meet across the table” (Soha nem tudod, hogy kinek a szemeivel fogsz találkozni az asztalon át). Az amerikai borító kevésbé volt megkapó. Mindenesetre a lényeg a történeten van.

 Az írónőről elég sok dolgot megtudhatunk, ha picit tudunk angolul, és meglátogatjuk a honlapját (www.danabate.com).

A Yale egyemen tanult, többek között biokémiát, az utolsó évben mégis az újságírást választotta. Átment a Northwestern-re, ahol végül diplomát szerzett, és kiemelkedő teljesítményével elnyerte az újságíróknak járó Harrington díjat.

Mielőtt írói pályáját elkezdte, Washingtonban dolgozott öt évig riporterként. Azt is megtudhattuk, hogy amikor épp nem ír, a konyhájában kísérletez egy-egy recepttel.

Jelenleg Philadelphián kívül él a családjával.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „A huszonhat éves Hannah Sugarman szinte mindent megkapott az élettől, amire egy maga korabeli nő vágyhat. Remek állást, jóképű, nagymenő pasit és egy igazán csilivili lakosztályt Washington D. C. egyik legjobb negyedében. Csupán egy a bökkenő: Hannah a pokolba kívánja az egészet. A tudományos konferenciák és a fényűző partik helyett a sütik és sültek világában érzi igazán otthon magát, munkaidőben is recepteket körmöl, titkos lakáséttermet nyit főbérlője tudta nélkül, és a mintaszerű hercegnőt úgy dobja le magáról, akár a felesleges kilókat… hogy a szerelem és a káosz új ízeket vigyen az életébe ­– és mindazokéba, akik megkóstolják a főztjét.

Az Iránytű a szerelemhez és titkos lakáséttermekhez igazi ínycsiklandó sikerkönyv egy olyan „szomszédlány” főhőssel, aki gyakran hülyét csinál magából a partikon, de pontosan tudja, mitől jó egy répatorta. És bár az álmai néha cukormázosak, azt már megtanulta, hogy az élet legfontosabb hozzávalója: higgy magadban.

„Sütiillat, szerelem… ezt ígérte a regény, de sokkal többet adott nekem. Például megerősítést, hogy amikor valamiben nem érzed jól magad, akkor tovább kell lépned. Humoros, nagyon kedves, csoki-, narancs- és fahéjillatú történet az újrakezdésről és arról, hogy sose adjuk fel, mert a gödör aljáról is felfelé vezet az út.” Fejős Éva”

Már a történet legelején arra gondoltam, hogy te jó ég, mit keres ez a nő abban a közegben? Prescotték családja enyhén szólva is begyöpösödött sznob. Amikor a házukról esett szó, hatalmasat nevettem. Idézem:

„Adam betessékel az előcsarnokba, ami körülbelül akkora, mint Alaszka, és hasonló a hőmérséklete is.”

Amikor megjegyzést tettek Hannah répatortájára, eszembe jutott, hogy a nő egy szent, mert az biztos, hogy én már a fejükre borítottam volna. :)

  

Adam Prescott: tutyimutyi, nyálas, ostoba ficsúr. Anyuci kedvence, aki azt hiszi, hogy attól lesz valaki férfi, ha egyfolytában kritizálja a barátnőjét. Nem csak lapátra tenném, de fejbe is vágnám vele jó alaposan előtte. Iszonyatosan utáltam a srácot. Hiába sikeres a politikai pályán, ha egy idióta.

Millie: egy tipikus kavarászós dög. Akkor érzi jól magát, ha másoknak keresztbe tehet, s a legtöbbször Hannah a célpontja. Ráadásul még főzni sem tud, ahogy Hannah fogalmazott, egy döglött oposszuméhoz hasonlít az étel íze amit ő készített. (ezen a hasonlaton felkacagtam)

Hannah Sugarman: humoros, kedves, egyszerűen nem lehet őt utálni. Imádom, hogy szabadszájú, és mindent kimond amit gondol. Üdítő egy olyan világban, ahol olyan begyöpösödött agyú emberek élnek, mint Millie és Adam, na meg a Prescott szülők. Vagy épp a semmit meg nem halló Sugarman házaspár. Hannah sok időt vesztegetett el azzal, hogy megpróbált megfelelni az elvárásoknak, ám végül gondolt egy merészet, és kilépett abból a közegből, amiben rosszul érezte magát.

Blake: Hannah főbérlője. Kedves, humoros, igazán törődik a barátaival. Első pillanattól szimpatikus volt neki Hannah, és bár nem tudott a nő kis titkáról, mégis támogatta mindenben. Nyíltszívű, és nekem különösen tetszettek a tengerész hasonlatai, szóhasználata.

A történet fő szála a humor volt, a romantika éppen csak kellő mennyiségben vegyült el benne, így szerencsére megkímélt az írónő a túl nyálas, sziruposan csöpögő, gyomorforgató love story-tól.

Tetszett, hogy szinte minden oldalon volt valami, ami miatt az ember nagyokat mosolyoghatott. Hannah barátnőjét Rachelt nagyon kedveltem, talán ő volt az egyetlen az ismerősi körben, akit tényleg érdekelt, hogy mit akar Hannah, kivéve persze Blake-et, aki mindvégig támogatta.

A négyszázadik oldal környékén erősen besűrűsödtek az események, s egyre jobban szorítottam azért, hogy Hannah jól döntsön. Aztán a négyszázharminckilencedik oldalon borult a bili. 

Mély levegőt vettem, és egy pillanatra döbbenten ültem, hogy na most mi lesz?

Van, hogy az ember úgy érzi magát, mint ha épp egy szakadék fölött kifeszített kötélen egyensúlyozna, és valaki rángatná is azt a kötelet, de ez a könyv is rámutat arra, hogy aki nem kockáztat, nem is nyerhet. Persze nem lehet ész nélkül belevágni a dolgokba, viszont néha kockázatot kell vállalni ahhoz, hogy elérjük azt, amire igazán vágyunk. 

Pontozás: 10/10

Cecelia Ahern: Nyomomban az életem

Cecelia Ahern: Nyomomban az életem (eredeti címe: The Time of My Life)

Kiadta: Athenaeum kiadó 2012-ben. (Eredeti megjelenés: 2011)

Fordította: Szili Orsolya

Oldalszám: 470.

Stílusa/műfaja: vicces, romantikus, chick lit (modern irodalmi műfaj, a női lét kérdéseivel foglalkozik szórakoztató, gyakran humoros formában)

Fülszöveg: „Mi történik, ha nem veszed komolyan az életed?

Lucy Silchester még a 30. születésnapja előtt megkapja a választ. Élete bekopogtat hozzá egy mókás idegen férfi képében, s szembesíti azzal, amit a szerelmével való szakítása óta nem volt hajlandó tudomásul venni: hogy nagy bánatában szinte megszűnt létezni. S elkezdődik egy megható és mulatságos kalandsorozat, mely során a kissé különc lány újra rátalál családjára, barátaira s bizony a szerelemre is.

Megható, vicces és tanulságos – Cecelia Ahern új regényében bemutatja, mi történik, ha nem figyelsz eléggé az életedre, és hogy sosem késő újrakezdeni.”

Az elején az idézet számomra teli találat volt.

„Nem olyan vagy, mint régen.

Lelkes voltál, mindez kiveszett belőled.”

ALICE CSODAORSZÁGBAN

Szereplők:

Lucy Silchester: A történet elején nagyon sajnáltam. Először azért, mert dobta őt a „csodálatos és tökéletes” Blake (aki szerintem egyáltalán nem az), másrészt szerintem, ha ilyen családom lenne, én se túl sűrűn szeretném őket látni. Lucy helyében valószínűleg nem egy garzonlakást veszek, hanem egy repülőjegyet valami távoli országba, aztán meglátjuk mi lesz. Bár főleg inkább az apjával voltak gondok, úgyhogy őt kellett volna száműzni. 

Riley Silchester: Lucy bátyja, sikeres ügyvéd, kedves, jó humorú, egyenes ember. Róla szívesebben olvastam volna többet. Mindig igyekezett támogatni a húgát, még ha sokszor piszkálták is egymást jó tesók módjára.

Mr Pan: Egy hermafrodita macska (igen, jól olvastad), aki fiú nevet kapott, de Lucy sokszor valami lány néven szólítja, amire dorombol erőteljesen, szóval lehet elhibázott volt a névválasztás. Lucy nagy Pán Péter rajongó, ezért lett Mr Pan.

Don Lockwood: Egy „véletlen” telefonhívásnak köszönhetően kapcsolódott a történetbe. Szimpatikus karakter, kedves, okos, humoros, ráadásul megértő is. Ő volt a második húzó ember a történetben.

Életem/Cosmo Brown: Érthető a mondanivalója, talán az ő karaktere volt a leghumorosabb, legszerethetőbb. 

Most pedig magáról a történetről:

Azt már az elején (a levél megérkezésekor, illetve olvasásakor) megállapítottam, hogy kedves írónőnk határozottan szeret a könyveibe beleírni egy-egy levelet, ami valahogy személyesebbé teszi az egészet. Az U.i: Szeretlek című könyvéből hiányoltam is volna a leveleket, mivel lényeges momentumai voltak a történetnek, ám ebben a kivitelezésben, ahogy itt szerepel kissé viccesen hatott.

Ahogy azt már a chick lit stílusnál megszokhattuk, az élet bizonyos nehézségeit, akadályait humoros köntösbe burkolva mutatja be.

Igazság szerint a főszereplő lányt elég sokáig nem tudtam megkedvelni, viszont az sms-es jelenet, amikor fotókat küldözgettek Donnal, mosolyt csalt az arcomra. Aztán jött rengeteg idióta szituáció, amin vagy hangosan nevettem, vagy a fejemet fogtam és az égre emeltem a szemem. Hangosan sóhajtoztam, hogy te jó ég, ezt nem hiszem el! :D

Ebben a történetben rengeteg téma górcső alá került, ami bár vicces körítést kapott, komolyan elgondolkodtatta az olvasóközönséget. Hiszen miről is volt itt szó? Volt szó gyász feldolgozásról, szakításról, hazugságokról, munkáról, boldogtalanságról, útkeresésről. Arról, hogy az ember örökösen meg akar felelni mindenkinek, s közben talán elveszíti az igazi önmagát. Az elején nem igazán tetszett a történet, de a végére összeállt a kép, és végre megértettem a mondandóját. Cecelia Ahern megint olyan könyvet írt, aminek mélyenszántó mondanivalója van.  

Kedvenc karakterem vagy inkább karaktereim: Életem/Cosmo Brown , Don Lockwood illetve Riley. 

Kedvenc jelenetem talán az volt, amikor Lucy kölcsönadta a telefonját Donnak, illvetve a Top 5-ben biztos benne volt az is, amikor Lucy anyukája kipukkadt, és elmondta végre a lányának, hogy mi nyomja a szívét. 

A történet sok mindenre rávilágít. Egyrészt arra, hogy a hazugság csak további hazugságot szül, s ebből semmi jó nem származik. Másrészt, hogy törődnünk kell önmagunkkal, tudnunk kell hogy mire vágyunk, és tennünk is érte, még ha hibásan döntünk is, mert azok a mi döntéseink, nem hagyhatjuk, hogy más hozza meg helyettünk őket. Harmadrészt pedig az egyik legfontosabb: Tudnunk kell kommunikálni a körülöttünk lévőkkel, legyen az a családunk tagja, barátunk, vagy egy szomszéd, hiszen ahogy más segíthet nekünk, úgy mi is másoknak. Ne csak éljünk egymás mellett, hanem figyeljünk is oda másokra. 

Pontozás: 10/8